Tegnap elkalandoztam és publikáltam egy gondolatsort az „amatőrködéseinkről”

 

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=65358

 

Hát kaptam hideget, meleget, de ez már megszokott. Jól tudom, hogy egy pofozkodás alkalmával senki nem kerülhet el, néhány komolyabb parasztlengőst. Ám azt is, hogy a legjobb védekezés a támadás. Nem túl jellemes ám hasznos.

Miért is írom ezeket?

Mert megkérdezték, hogy mi értelme lesz egy ilyen sorozatnak, ahol beazonosítható vagy egyenesen nyíltan megnevezett személyekről mesélek. Miértelme van kiállni és nyíltan, nyilvánosan odatartani az arcom, miszerint: Tessék üssetek!

Mert már most van miért. Eddig vagy indok sem volt vagy a világ leggyűlöletesebb módszerét alkalmazták, az egymásra mutogatás, miközben a háttérben összekacsintottak. A végtelen tiszta jellemek.

Bár még nem volt róla szó, de legutoljára a Dunapart –café nevű birkaakol egyik fekete báránya voltam, és mint feketebárány viselkedtem. Elkezdtem nem érteni, hogy miért nem segítünk a tehetségtelen és írni nem tudó, ám lelkes tagoknak. Nem is jött válasz. Akkor gondoltam ezt, az itt is olvasható sorozatot felteszem és hátha tanulnak belőle, valamint vele párhuzamosan elkezdem kritizálni azokat az írásokat amik nem jók. Építő és segítő szándékkal. Senkit nem sértve, ám a szemébe mondva az igazságot.

Mi történt?

A kritizáltak felém hallgattak, mint szar a gazban – mondjuk ez a viselkedés annyit is ér – és persze bepanaszoltak a nagyhatalmú Lion nick néven uralkodó főnökasszonynál, miszerint ők emberi mivoltukban lettek bántva. Ám én ezt nem a Lion-tól kellet megtudnom, hanem egyik leghűségesebb lakájától, bizonyos Sleepwell admintól. Erről az admintról annyit, hogy a tipikus majd én sikeres leszek törtetőfajta, aki bármire képes. Módszere az érvényesülése, mint oly sokaknak, a mézes-mázas behízelgés, a féligazságok kimondása és mások szellemi termékeiből való merítés.

Nos én tőle tudtam meg, hogy: Gábor hát egyeseket bánt, de! Majd én, én kiállok melletted, mert igazad van, bla, bla, bla. És úgy volt. Lelkesen írt pozitív hsz-eket, miközben a háttérben már készítette elő az érveket az eltávolításomra.

Miért? Sokat gondolkodtam, rajta és azt hiszem, rájöttem. A több dudás egy csárda. A szerencsétlen addig jutott csak, hogy konkurencia lehetek, de addig már nem, hogy segíthetnénk is egymást, így inkább eltávolíttatott. Majd azonnal írt egy cikket a kritika fontosságáról.

Hogy miért kerül most ez ide?

Mert végül is ez egy napló. Bármi belekerülhet, amit csak akarok, ami a pillanatnyi érzéseimről, gondolataimról szól. Most ezt gondoltam ki. Ez foglalkoztat. Tudom nem túl olvasmányos, tudom, nem stimmel a sorba, tudom, ettől senki nem lesz híres író.

Illetve lehet! Lehet, hogy ettől a tapasztalattól, még akkor is, ha az én tapasztalatom, majd egy kicsit jobban fel tud készülni, mert fel kell nagyon, nem csak szakemberként, emberként is.

Különben nem is érdemes a dolognak nekilátni.

 

Szerző: történetsíró  2009.03.09. 07:38 2 komment

Az álmok furcsa jószágok. Azt hisszük tudjuk terelgetni őket, miközben ők terelgetnek minket. Az íróféle meglehetősen sokat álmodik. Ezért íróféle. Teszi ezt magányban, belerévedve néha a kinti nyárba, vagy télbe, esőbe, fagyba, langy melegbe kánikulába.

Az írók álmodozók, és oly sokszor naivak végtelenül. Hittel hisznek és a felismeréseik, csak kudarcaik legvégén, a csattanós pofonok okozta sokk után térítik őket magukhoz, de akkor is csak egy pillanatra.

Hogy –a balgák – álmodjanak tovább…

Álom

Egy

I.

 

-                     Bizonyos Ön abban, hogy ezt akarja Uram. Teljességgel bizonyos?

-                     Nézze, ne húzzuk itt az időt. Világosan és egyértelműen megmondtam Önnek, hogy mit szeretnék és Ön, valamint nagyra becsült cége tisztességesnek tűnő ajánlatot küldött ez ügyben. Eljöttem hát, hogy köttessen meg az üzlet. Én bízok Önben, és mint láthatja a bankom, bízik bennem, szinte korlátlan a fedezetem.

Gordon úr hiánycikk kereskedő volt. Először használtcikk kereskedéssel kezdte, de rájött, hogy a hiánycikk kereskedelemben van igazán a jövedelem. Sőt pimaszul gazdag csak akkor lett mikor a hiánycikkek közül is rátért a leghiányabb cikkekre, mint például a tehetség, a tökéletes hallás, a lelki béke, vagy esetleg egy kis ország, egy diktatúra és így tovább. Elképesztően kimeríthetetlen volt a leghiányabb hiánycikkek sora, de elképesztően sokat is hozott a konyhára. A diszkrét üzletek valahogy mindig megkötettek. Gordon úr mindig talált elfekvőben néhány űrhajót, fotonrakétát, egy elveszett várost, bármit, amit a tisztes megrendelő pénze meg tudott fizetni. Ezen a megrendelésen sem csodálkozott különösképpen, de…

 

-                     Uram, természetesen a rendelkezésére állunk. Annál is inkább, mert amire vágyik szinte korlátlanul áll a rendelkezésünkre, ámde áruljon el valamit. Miért akar valaki olyasmit vásárolni, ami mindenkinek van?

-                     Nem. Nem mindenkinek. Nekem nincs. Nekem nincs álmom.

-         De Uram!?

-                     Nézze, ne firtassuk ezt. Vegye ténykérdésnek, hogy nekem nincs álmom. Ámde szeretném ha a jövőben heti háromszor lenne. A megrendelésemben azt hiszem pontos és érthető utasításokat vázoltam e téren. A hétfő legyen mindig a vad erotikáé, ami szépen fokozatosan beteljesül majd az ösztöni testi örömben. A szerda az mindig a művészeteké. És itt nem is ragaszkodom az azonnali beteljesüléshez. Ezek lehetnek folytatásos álmok. Egy a lényeg. Megkapjam, elérjem, a remélt és áhított sikert. A péntekek pedig a fakultatív álmok napjai legyenek. Például a feleségem szerint ő péntekenként meglehetősen sokszor álmodik arról, hogy szövőnő, ami önmagában nevetséges, ámde minden bizonnyal érdekes. Hát legyenek nekem is ilyen álmai. Én speciel nagyon szeretném, ha az egyszerű pásztorral kezdenénk. Mindig is érdekelt a természet.

-                     Itt szíveskedjen aláírni - mutatott egy végtelenhosszúnak tűnő szerződés legaljára Gordon úr, és szinte halotta, ahogy egy tíz számjegyű összeg szerényen ám határozottan elhelyezkedik a bankszámláján az aláírás pillanatában.

 

II.

 

-                     Nézze, az álmaiért még soha, de soha ennyi pénzt nem kapott. Nem kaphatott. Végül is Ön szépíró, az álmok mestere, a legnagyobb álmodozók egyike, nem valami olcsó ponyvasorozat szalaggyári előmunkása. Magának kérem, sem hírneve, sem bankbetétje nincs. De tudom, hogy megvannak az álmai. És az én Megrendelőmnek pontosan erre van szüksége. Álmokra. Tudja olyan valószerűtlen izékre, amiben mindent lehet, amibe minden belefér. Bármennyire elengedheti a fantáziáját. Nem kell törődnie semmilyen kötelmekkel, szabályokkal, kritikusokkal, szerkesztőkkel, lektorokkal. Egy álomtalan embernek, minden álom új. És nincs határidő sem, dolgozhat előre bátran. Csak az a fontos, hogy hétfőre, szerdára és péntekre legyen kéznél egy megfelelően tematikus álom. A többi az én dolgom.

-         Menjen a francba Gordon!

Gordon Úr némileg kínos arckifejezéssel de egy öt számjegyű összeget firkantott egy papírlapra, majd áttolta az asztalon:

-                     És mindez havonta. Mindig, állandóan. Higgyen nekem az álom nagy üzlet és még csak most vezetem be. Ha divatja lesz, ha bejáratom egész kis teammel fog majd dolgozni. Felépítünk egy komplett álomgyárat. Maga meg én. Bízzon bennem. Nézze, én próbálkoznék a saját álmaimmal, de ide most profi álmok kellenek. Maga, maga az álmok őrzője, de egy idő után úgyis fel kell lebbentenie a fátylat, és át kell adnia az álmokat.

-         Menjen a francba Gordon!

-                      Tudja mit? Két hónapig ír nekem álmokat és kap cserébe tőlem egy könyvet. A maga neve áll majd a szerző helyén…

-         Két hónap?

-         Két hónap.

-         És mellé még kifizeti ezt az összeget.

-         Vehetem megállapodásnak?

-                     Megkapja azokat a rohadt álmokat, mert nekem is van egy álmom, egy nagyon nagy álmom, szép álom, és az is eladó. Ebben a világban minden eladó Gordon, bár maga ezt tudja jól. Ha valaki, akkor maga tudja.

 

III.

 

-                     Mindenek előtt engedje meg, hogy gratuláljak, tisztel Művész úr! Ebben a pillanatban jelentette be a kiadója, hogy ön elérte minden idők legnagyobb példányszámát, beleértve minden vallások szent könyveit, de még a világsztárok hálószoba titkait is. Mondja mi a titka?

-         Az álmaim. Az álmaim és a pénz.

-        

-                     Eladtam magam, a pénznek az álmaimmal együtt.

-        

-         Nincs titok. Értse meg, csak az álmaim.

 

IV.

 

-         Gordon úr, én lemondanék ezekről az álmokról.

-         De Uram?

-                     Nézze, én nem ilyen álmokra vágytam. Természetesen nem Ön tehet róla. Az ön szolgáltatása egyenesen kiváló, de, de ezek nem azok az álmok. Tudja én gyerekként sem álmodtam, soha. De a többiek mindig meséltek az álmaikról. Én olyan álmokra vágytam. De más álmokat kaptam. Felejthetetlen álmokat. Megrázó álmokat. Görcsösen gyötrő álmokat. Néha nem is álmokat, sikolyokat. Néha erotika helyet, egy pornográf orgiát, ahol valami istenek fajtalankodtak. Gordon úr! Nekem elegem van ezekből az álmokból, így lemondanám őket. Ellenben a fennmaradó összeget szívesen befektetném.

-                     Uram a legjobbkor a legjobb helyen jár!

-                     Amennyiben?

-                     Már vannak vágyaink is eladók, példának okáért. Sőt exkluzív gondolatokat is árulunk a jövő héttől, de csak olyan kedves ügyfeleknek, mint Ön.

-                     Én valami izgatóbbra vágyom. Az alkalmazottaim gondolataival éppen eléggé elvagyok.

-                     Akkor mire gondol, mit szeretne?

-                     Ami azt illeti az egyik álmomban volt egy érdekes mozzanat. Az érdekelne.

-                    

-                     Álmomban valóra váltottam az álmomat.

 

V.

 

-                     Ki kell derítenünk, hogy melyik álom volt! Értse meg! Ki kell derítenünk. Már nem pénzről van szó. Ez már a hatalom. Ha eladhatnánk az embereknek a megvalósuló álmaikat, az már nem pénz, azaz abszolút hatalom.

-                     Értse meg Gordon nem írtam olyan álmot, amely még ott abban a pillanatban valóra válhatott volna. Az álmok rendszerint nem válnak valóra még az álmokban sem. Csak talán jeleznek valamit a valóság felé, feltéve, ha még reggel emlékszünk rá.

-                     Hát ez az! A megrendelő csak arra emlékszik, hogy volt egy álom, ami valóra vált és ettől bizony abban az álomban boldoggá vált. Ez kell nekünk. Ez kell, mert akkor már majd árulni tudjuk a boldogságot is. Tudja maga, hogy mennyit ér a boldogság?

-                     Gordon én már sikeres befutott író vagyok. Nem érdekel mennyibe kerül, bármi, mert bármit megvehetek. Már nem vagyok magára szorulva. Utoljára mondom, menjen a francba.

-                     Na, na, na, barátom! Na, na, na! Mit szólna hozzá, hogyha kitudódna, hogy a titokzatos álomkereskedőnek ön szállította az összes álmot. Ha kitudódna, hogy a pénz, a siker és a gazdagság, nem a kibaszott ócska sorainak köszönhető, hanem Gordon úrnak. Gordon úr marketing stratégiájának, Gordon úr, kereskedőházának, Gordon úr kapcsolatainak, Gordon úr pénzének, Gordon úr leleményének. Mi szólnának az emberek, ha kiderülne, hogy nélkülem csak egy álmodozó lenne mind a mai napig.

-         Talán nem csak olvasnának, tisztelnének.

-                     Gondolja, hogy tiszteletre méltó, hogy eladta magát nekem?

-                     Én csak az álmaimat adtam el magának, és maga megvalósította ez én álmomat.

-         Állj! Megvan! Ez az!

-         Miről beszél?

-                     Hát a megrendelő álmáról, ami megvalósult. Érti? Az is a maga álma volt. Csak annyi a dolgom, hogy most megvalósítsak neki egy álmát.

-                     De nincsenek álmai.

-                     Ebben van valami… Mondja nincs egy utolsó álma, egy legjobb álma, eladó?

-                     Na menjen a francba Gordon!

 

Kettő

 

- Maga ezt nevezi forgatókönyvötletnek? Ebben sehol nincs egy kibukkanó mell, sehol egy autósüldözés, a látványos szép robbanásokról már nem is beszélve. Jó lenne ha tudná, ha tudatosítaná magában, hogy ez itt egy filmstúdió. Mi itt filmeket gyártunk azon szent cél érdekében, hogy profitot állítsunk elő. Nem mondja komolyan, hogy elhitte, elhitették magával, hogy ez itt tényleg az álomgyár. Nézze, adok én magának egy tanácsot. Menjen szépen és kerítsen magának valami tisztes állást.

 

-                     Fő úr! Fő úr! Fizetek! Volt egy liter bor, egy alig használt toll, négy füzetlap, és egy álom.

-         Majd a többihez írom.

-                     Nem, nem. Most fizetek. Egyszer úgyis fizetni kell. Lehetőleg még addig, míg a hit és a hitel megmarad.

-         De hiszen van hitele nálunk, tudja nagyon jól.

-                     Hitelem van. A hitem, a hitem az, ami semmivé foszlott, mint reggelre egy álom.

 

 

Szerző: történetsíró  2009.03.08. 07:53 Szólj hozzá!

A bohócokban az a szép, hogy a nevettetés, a szórakoztatás mellett mindig ott van bennük a fájdalom, a keserűség szépsége is.

 

A csajozás csak mérsékelten jött be, internetes irodalmi karrierem kapcsán, de erről később. Ám találtam még egy embert magamnak. Azon a bizonyos 7Torony Esten tűnt fel. Gitározott, énekelt, énekelt-gitározott, verset olvasott fel és jelenség volt. Nem hagyhattam ki, a Lektort megkértem, hogy mutasson már be. Megtette. Legyen Zenebohóc, már a neve, a jövőben. Nemvalamikedvesfickótól, a biztos tutit kaptam, kritikában is, dicséretben is, mellémállásban is. A Zenebohóc más. Ahogy általában a művészfélék zárkózott. Persze ezt nem nagyon mutatja, de az. Tele kétségekkel és belső vitákkal. Ami nem baj, szerintem, mert ha egy művész nem önmagához képest vizsgálja a világot, hanem a világhoz képest önmagát, az nem művész, csak ripacs. Színészkedni pedig – ahogy írni is – meg lehet tanulni. Némi tehetség kell hozzá és vasszorgalom. Ám művészként színészkedni, na az a nagyok dolga.

A Zenebohóc valahogy a haverom lett, és én elkövettem azt a hibát, hogy ki nyíltam neki. Tetszet a fazonja, ahogy nyomja az életet kifelé, de legfőbbképpen a dalai és a versei.

Azt hiszem, az elején csak figyelgettük egymást, hogy most akkor ki és mit és hogyan, de gyorsan rájöttünk, hogy mehet együtt. Én akkor tájt írtam egy nagyobb lélegzetű verses szöveget és a Zenebohóc eldöntötte, hogy ő azt bizony a következő Esten elmondja. A baj csak az volt, hogy ehhez a Lektor is kellet, mert nem úgy van az, hogy valaki csak úgy kap tíz percet mikor egy másiknak, jó ha jut három. A Zenebohóc rábeszélte, mondván, hogy ő bizony ezt elmondja, meghúzza, amennyire lehet, de elmondja.

 

És elmondta:

 

http://7torony.hu/media/Letölthető%20hanganyagok/2007%20február%2012%20- %207torony%20est/02%20HORTOLÁNYI%20GÁBOR%20történetsíró%20-%20Felkészültél.mp3

 

Hihetetlen de nem változott meg a világ. Nem lett sem jobb, sem rosszabb, pedig azt hittem, hogy komoly sorsfordítója ez a kis szösszenet az emberiségnek. De csupán annyi történt, hogy egy viszonylag hosszú szöveget előadott a Zenebohóc. Jól. Majdnem jól. Mert később sokkal jobban is előadta.

De az később volt.  Jóval később. Amikor Ténylegesen Zenebohóccá kezdett válni. Komolyan gondolta és tett is érte.

Egy másik mese része lenne elmesélni, hogy hogyan lesz valakiből Zenebohóc. Mennyre kell komolyan venni önmagát és másokat. És mennyire kell, hogy benne éljen a Bohóc, az állandóan fricskát mutató.

Aztán pediglen ebben a mesében, a folytatásokban még sokszor meg fog jelenni, ami minden bizonnyal majd bemutatja valamiféleképpen ezért, most nem is bajlódom vele. Egy napra egy fellépés éppen elég neki.

 

 

 

Szerző: történetsíró  2009.03.07. 11:23 Szólj hozzá!

Ezek a gondolatsírásos részek, mondjuk úgy, hogy a szakmai elgondolkodások.

Ma a két legfontosabb kérdésről gondolkodnék.

A miértről és a miről.

 

„Az író a magasságból merít még akkor is, ha a téma hétköznapi. Valójában fordító munkát végez. Földi nyelvre komponálja, átszűri valamiképp a sokak elől elzárt Lényeget. Ha ezt felismeri, akkor lesz jelen életében az alázat. Rájön, hogy ő nem Hang. Csupán hangszer, amit formálni kell és szüntelen újra hangolni. Tudja, hogy ezt egy szép nap vissza kell adnia. Ezért nem törekszik a halhatatlanságra. Hiszen amikor hangszerén játszik, abban él!”

                                                                                                          Török Antal

 

 

Még mindig egy kicsit az íróemberről és a felkészülésről.

 

Az íróember másként látó, másként gondolkodó, jellemzően kívülálló, nem túl barátságos, elvonuló fajta. Gondolnánk. De nem. Íróember bárki lehet, aki képes felfedezni önmagában a tehetséget, és azt a későbbiekben fejleszteni tudja. A második legfontosabb dolog tehát ez a tehetség nevű varázslat, amit bizony megtanulni nem lehet, se önmagunknak bemagyarázni azt, hogy van. A tehetség olyan, hogy vagy van valakiben, vagy nincs. Akiben nincs, még azért lehet viszonylag jó író, hiszen a mesterséget, a mesterség fortélyait el lehet sajátítani, s ha ügyesen gazdálkodik velük, igen sokáig fenn is tarthatja a látszatot. Ám egy szép napon minden lepel lehull, vagy szétrágják a molyok, és mögötte jól látszik majd a pőre valóság, ahogy reszket egy szál semmiben, és nagyon szégyelli magát.

Nos, a tehetséges íróknak sohasem kell szégyellniük magukat. A tehetségüknél és mesterségbeli tudásuknál fogva lesznek írókká, és leginkább éppen az a dolguk, hogy felhívják az olvasók figyelmét az emberek szégyellni való dolgaira. Méghozzá meghökkentő, figyelemfelkeltő módon. Ettől művészek. És kiváltságosok. Vass Albert erről így ír:

 

„Én hiszek a kiváltságosak azon jogában, hogy elszigeteljék magukat a tömegektől. Művészek mindig hinni fognak ebben, mivel a művészek nem csupán egyéniségek, de kiváltságosak is az emberek között.”

 

Hogy kiváltságosak lennénk mi, írófélék? Ha valóban írók akarunk lenni, akkor el kell érnünk, hogy kiváltságosak legyünk. Fel kell készülnünk és meg kell rá érnünk, hogy belépjünk a klubba, és meg kell szoknunk, hogy előre köszönnek nekünk. Meg kell tanulnunk művésznek lenni, annak minden külsőségével együtt. Persze nem azt mondom, hogy gyakoroljuk be előre a sztárallűrjeinket, csak azt: egy esetleges siker kínokkal jár és borzalmas kétségekkel. Arról nem is beszélve, hogy barátok fordulnak majd el tőlünk, kétes ismeretségekben kezdünk hinni, és sokszor, nagyon sokszor leszünk átverve, jó alaposan. És a középszerűek – a tehetségtelen iparosok hada – folyamatos támadásban vannak a klubbéli pozíciókért. Ezért kell a felkészülés. A lelki felkészülés. No meg azért, mert alkotás közben, ahogy egyre inkább haladsz a kiváltságosok közé, és egyre mélyebben kutakodsz önmagadban, még saját éned is sok-sok meglepetéssel szolgálhat.

 

És most ejtsünk néhány gondolatot a felkészülés második nagyon fontos eleméről, ami még rólunk szól. A bennünk rejlő és mindenképpen feltevésre kívánatos két alapkérdésről.

De még ennek előtte:

 

Tessék elképzelni, hogy minden író egy személyben olvasó is. Tudom, hogy ez evidens, de néha, sőt általában, fel sem tűnik, pedig nagyon fontos, hiszen az olvasás az egyik legjobb alapozás az íráshoz. Az olvasás által ismerhetjük meg többek között a stílusokat, idegen kultúrák egyedi szerkesztési elveit, a bevett általános nyelvtani szabályokat és nem utolsó sorban a szavakat. Mert a szavak a legfontosabbak, tekintve, hogy az írás elengedhetetlen kellékei. Ez tehát azt jelenti, hogy aki írónak kíván állni, azonnal szerezzen be néhány szótörténeti, helyesírási meg szinonima szótárt, mert ezek nélkül nem megy. Persze jó részük már a neten is elérhető, de jobb az, ha az ember egy könyvet forgat a kezében. Aztán ha felszerelkeztünk már a szavakkal, akkor elsőként el kell gondolkodnunk. No, nem azon, hogy hogyan írjunk, az még nagyon messze van. Sokkalta inkább azon, hogy miért írunk? Miért kezdünk el írni?

 

Sokan, nagyon sokan a saját belső magányuk elfedésére, kijátszására, eltitkolására próbálnak az irodalomba menekülni, mondván, ott talán kapnak, vagy adnak olyan módszert, amelyben szerepel a boldogság varázsitalának receptje. Nos, nincs ilyen.

Aztán vannak, akik meg magamutogatni szeretnének. Vannak, akik elhitték magukról, hogy tehetségesek. Ők vannak a legtöbben és ők a legrosszabbak. Egyszerűen rátelepszenek irodalmi és egyéb körökre, majd egymás fényezésével keresnek, találnak, kiharcolnak álsikerecskéket egy zárt körben, és még sorolhatnám. Ott van a társaságkeresés, mint ok, de lehet, hogy valaki így pasizik illetve csajozik. Csak a sornak a legvégén találjuk meg a tehetség meggátolhatatlan kirobbanása címkéjű kategóriát. Bár ezek az alapkérdés szempontjából egyáltalán nem fontosak, mert a kérdésre önmagunknak kell megadnunk a választ, és igen egyértelműen.

Tehát miért is kezdünk el írni?

 

Hadd ne én válaszoljak, Tisztelet Olvasó! Legyen mindenkinek a privát élménye, hogy megfogalmazza, miért is ír. De kérem, sőt könyörgöm: Önmagának ne hazudjon! Pontosan fogalmazza meg, miért vetemedik írásra. Legalább saját maga tudjon róla, mi a valódi oka.

Amint ezen túlvagyunk, feltehetjük azonnal a második alapkérdést is magunknak:

Miért éppen arról írunk, amiről?

Mi az oka, hogy éppen azt a témát választottuk? Válaszoljunk! Ám ha rávágjuk, hogy: csak, az rossz válasz. Magyarórán egy átlagosan jó tanár azt mondaná, hogy: Ülj le fiam, egyes! Ellenben egy valódi tanár mosolyogva firtatná, biztos vagy-e magadban, miszerint valóban meg tudod írni, mondjuk a szerelmet? És itt most nem fontos, hogy líráról vagy éppen prózáról beszélgetünk. Mindkettő egyaránt nehéz. Jelen esetben arról van szó, meg tudod-e írni a kiválasztott témát úgy, ahogyan szeretnéd. Érdekel-e annyira, jártas vagy-e benne, felkészültél-e belőle, esetleg vannak-e saját élményeid, vagy ismersz olyan embereket, akiknek vannak élményei a témában. Azaz kötődsz-e kellőképpen a témához. Ha nem – legyél bármennyire is tehetséges –, elbuksz, jó esetben – ha eléggé rutinos vagy – írsz egy átlagművet, egy jó kis iparos munkát, amin fogás ugyan nincs, de mindenki előtt nyilvánvaló: leginkább azért született, hogy megmutasd, mennyire tudsz írni, pedig nem.

Mellesleg a magamutogatás nem nagyon fér bele az írásművészetbe, annál is inkább, mert az íráshoz alázat kell, és magány, amint azt már oly sokszor említettem... Egy magamutogató pedig ezt a két fogalmat nehezen fogja fel.

 

Összegzésként: Ha tehát elhatározzuk, hogy híres írók leszünk, két alapkérdéssel kell megküzdenünk magunkban:

 

Miért is kezdünk el írni?

Miért épp arról írunk, amiről?

 

Kigondoltam egy kis feladatocskát ehhez a részhez, amikor először megírtam, és azt gondolom, most sem árt. Mindenki, aki akarja, írja le, miért kezdett el írni, és miért azokról a dolgokról, amikről.

És hogy jó példával járjak elől, íme az én verzióm:

 

Amikor elkezdtem írni, azt hiszem, csupán a késztetés volt meg bennem és a menekülés. A menekülési vágy egy másik életből, annak mindennapjai elől. Megmutatni – magamnak és a világnak –, hogy más vagyok. Több és jobb. Több és jobb, mint az az életem, amit éltem, és ha jól belegondolunk, élek a mai napig is. Ez a létfenntartó funkció, ami eszi az ember testét, marja a lelkét, fogyasztja az energiáit, és semmi másról nem szól, mint hogy megkeresd a pénzt, amiből biztosíthatod a hátteret az íráshoz. Én meg tudom keresni, így írok. És minél többet írtam, annál nagyobb csapdába kerültem.

Kiderült, hogy olyan mondatokat vetettem papírra, amelyek mások számára is komoly értéket hordoznak. Persze az elején örültem a sikerélménynek, ám eljött az idő, amikor engem, a magánembert azonosítani próbáltak a mondataimmal, és a mondatok alkotta látszattal. Elhitték, hogy írásaim fő- és mellékszereplője egyaránt én vagyok. Pedig nem. Nagyon nem.

Ma már többek között azért írok, hogy az olvasó megértse, az írás is csak egy varázslat. Látszat, misztikum, szemfényvesztés. Az író oldaláról mindenképpen. Az író látja, értelmezi a körülötte lévő világot, majd valamilyen formában leírja a tapasztalásait. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a saját életét írja meg, sőt azt sem, hogy a valóságot. Tekintsük úgy, hogy csak egy képeslapot küld az olvasóknak magából, a világról.

 

Hogy miről írok?

Azt hiszem soha nem arról, ami éppen eszembe jut. Később majd olvasható lesz, hogy hogyan, de mindig tudatosan választok témát, és minden alkalommal felkészülök belőle. A lehető legalaposabban.

Az olvasás értékéről már írtam. Nos, én megpróbálok olyan dolgokról írni, aminek olvasás- illetve olvasmányértéke van, mindamellett a témáról valamely üzenetet is közvetít. Ez az üzenet ott van elrejtve a sorok közti szünetekben, az olvasás közben tartott apró, rövid csendekben.

 

Így aztán azért írok, hogy üzeneteimet eljutathassam a világhoz, és arról, azokról a dolgokról, amikben szerintem benne rejlik a lehetőség, hogy az üzenet közvetítői legyenek.

 

És végezetül:

 

Nem titok, néha hibáztam. Öncélúan írtam.

EZT SOHA SENKI NE TEGYE!

Az öncélú írásból nem jöhet ki jól az ember gyermeke. Előbb vagy utóbb leleplezik, és kapcsolatok, barátságok, szerelmek mehetnek tönkre miatta. Ezért kell minden egyes alkalommal, mielőtt nekiáll az ember egy írásnak, feltennie a kérdést:

Miért és miről akarok írni?

 

Szerző: történetsíró  2009.03.05. 06:24 1 komment

Sokan feltették már a kérdést, hogy: Miért kezdtem el írni?

Természetesen a csajozás végett. Ugyanis sima kaland. A mindenféle statisztikák kimondják, hogy az olvasó illetve a könyvvásárló réteg nyolcvan-nyolcvanöt százaléka nő. Mondom, sima ügy. Ez ugye azt jelenti, hogy hihetetlen hendikeppel indul az ember. Szinte biztosra mehet. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez a művészet a lélek átbaszásáról szól, szó szerint. Akkor még csak, arra vágytam, hogy egy meglehetősen jó nő szóba álljon velem. De amilyen az én formám, meglehetősen jó nőről szó se esett, csak egy Nemvalamikedvesfickóról.

Ő is nyomta, de klasszikusokkal és klasszisokkal jobban, mint én. Ütős nick-név, hihetetlen dumák, gondoltam ezzel a fazonnal meg kell ismerkednem. Rányomtam egy levelet a csávóra és válaszolt, hogy igen ő meg engem olvas és ö is gondolta, hogy.

Nagy csodákat művel az élet. Nőzni akartam az írásaimmal, oszt kaptam egy pasit, egy nemvalamikedveset, aki időközben a legjobb haverom lett, és minden bizonnyal egyszer befejezzük a közös könyvünket is. Ám bármi is történik annyi bizonyos, hogy bizonyos Nemvelemikedvesfickónak, sokat köszönhet az íróféle aki bennem van. Ugyanis az azért tudja inspirálni az embert, ha valaki reális kritikával, nyugodtan, értelmesen érvelve, terel úgy, hogy szinte észre sem veszed. Ez fontos lehet, ha írónak állnánk. De nem jelenti azt, hogy azt, hogy valamiféle „előolvasónk” lenne. Ezt a baromságot, már több helyről halotta amatőr körökben, hogy mielőtt megjelentetné, előolvasatja. Agyhalál. Ugyanis azt jelenti, hogy nem bízik magában és hagyja befolyásolni magát másoktól. De erre még visszatérek. Most maradjunk a tárgynál, miszerint csajozás. Volt is meg nem is. Be is jött meg nem is jött. Megemlékeztem róla egy rövidebb prózában. Íme:

 

„meglehetősen jó nőkről álmodom”

 

Címötlet: Samuel Beckett

 

 

A meglehetősen jó nő…

 

A meglehetősen jó nő fogalma, fogalomzavar, mert azt nagyon tudjuk, hogy milyen a jó nő, a bombázó, megfelelő kannákkal, csábmosollyal, borotváltan, vagy nem borotváltan, vagy csak fazonigazítva kihívóan, buján, sikítva, simulva, csinosan meg tréningben, a bokszeralsónkban és az ingünkben, köténnyel a konyhában, felkötött hajjal a mosogatógép előtt, bevásárlószatyrot cipelve, a színházban kisestélyiben, oszt azt is tudjuk, hogy milyen az, akinél szebbet hajtogat az ember drótból részegen.

Közte vannak a meglehetősen jó nők. Kinek-kinek mi a meglehetős. Most ne kalandozzunk sem az elsődleges, sem a másodlagos nemi szervek körül, meg, hogy szőke, vörös, vagy barna, esetleg pink. A divattetkók formája, helye és száma sem fontos, ahogy az sem, hogy a turkálóból, vagy valami sznobériából öltözködik. Csak az örök szabályt elevenítsük fel.

 

Nincs az a jó nő, akit valaki már nem un!

 

Ami azt jelenti, hogy a szabály értelmében nekem is jár valaki, akit unhatok. Hovatovább ha boncolgatjuk a szabályt, azt is sugallja, hogy nincs az a jó nő, aki nem lesz elhagyva vagy megcsalva előbb vagy utóbb, de az is benne van, hogy a nő pattan le, mert unják, és ha egy nő észreveszi, hogy unják, kétféle képen reagál. Vagy a lehető legkegyetlenebb és legdurvább ám gyors és kíméletlen válást választja, vagy szimplám ám módszeresen megcsalja a pasit, aki unja már annyira, hogy a megcsalás tényét észre sem veszi, vagy ha igen, azt is unja.

A meglehetősen jó nők nem ilyenek. A meglehetősen jó nőket egyszerűen nem lehet megunni. Egyrészt mert személyre szabottak, másrészt mert valóban nők, harmadrészt mert ugyanolyan jogokkal - ha nem többel élnek könyörtelenül egy kapcsolatban - mint amennyit a kiválasztott hímneműnek megengednek. Mert a meglehetősen jó nőket nem lehet csak úgy felcsípni. A meglehetősen jó nők kiválasztanak, aztán elkapnak, és magukévá tesznek, hogy használjanak. Ha szerencséd van, egy életre szól, ha nem, mehetsz.

Egy meglehetősen jó nővel való kapcsolatban, minden férfinak kell, hogy legyen összekészítve egy nagyobb sportszatyornyi ruhája, kell, legyen dugipénze, és titkos bankszámlája. Nem a biztonság kedvéért. Azért, mert szar az éjszakát a kocsiban tölteni úgy, hogy annyi pénze sincs, hogy tudjon venni legalább egy üveg erőset, meg egy doboz cigit, mert reggel hátha visszaenged. Persze nem, és még a papucsodat se viheted el, mert már rég kivágta az ablakon, az alsógatyáidat ollóval metszette csíkokra, az öltönyeid maró fürdőt kaptak és te magad már ki is vagy lúgozódva az életéből.

 

Nekem például csak meglehetősen jó nőim voltak.

A kibaszott hülye szerencsés! Tudom. De nem ennyire egyértelmű a történet. 

Valahogy úgy esett, hogy csak a meglehetősen jó nőkben tudtam szerelmes lenni. Persze nem voltak sokan, pontosabban ketten csupán, na jó, hárman, akikbe meglehetősen vagy még annál is jobban, akik elvesztése elsőre belezavart egy idegösszeomlásba, másodikra az alkoholizmusba és harmadjára az erősen depresszált kényszeres írásba, amit azzal is tetézek, hogy agyszüleményeimet közre is adom. Szerintem a negyven évem alatt a három nem sok, ha kivonjuk a kisded meg a gyermekkort, és csak kis jóakarattal fogadjuk el, mondjuk általános fölsőtől, hogy csajozom, ami nem igaz, mert én nem csajozom; Engem általában felszednek a nők. Aztán elhagynak.

Mondom három meglehetősen jó volt. A többi az amolyan meglehetősen jó nő light. De az is jó volt, mind. Meglehetősen.

Szóval összetett ez a dolog. Például a farkamnak majdnem mindegy, hogy milyen a lyuk, meg az ajkak - legyen az bármelyik fajta - gazdája. Nem finnyás. Ez viszont már nem mondható el a szememre, meg az orromra, meg a fülemre, az agykapacitásom felfogóképességéről pedig már ne is beszéljünk, mondjuk csak a mondatok felfogásának terén, vagy, de teljes egészében.

Lássuk be: még magamnak sem tudom megfogalmazni a meglehetősen jó nő legkorrektebb jellemzőit. Csak álmodom róluk.

 

Róma

Életem első igazi meglehetősen jó nőjével kellett volna oda mennem és láttam a szemén, hogy nagyon fáj neki, hogy nem jöhet velem.

Júliusban Róma elviselhetetlenül forró nappal, ám egy szerelemes ifjú férfiembernek éjszaka is az, már ha a szerelme nincs vele, pláne ha vele van. Így aztán odaálmodtam, szinte minden pillanatban. Azt játszottam, hogy az összes kibaszott ókori követ vele együtt látom, meg kézen fogva járjuk végig a Vatikán minden múzeumát, vele tévedek el a Római éjszakába, vele vacsorázom egy igazi kis sarki étterem teraszán…

Róma elviselhetetlenül unalmas volt nélküle, hiába álmodtam oda. És Róma elviselhetetlenül bezárt magába a habzóboraival, meg az éjszakai életével, de én tudtam, éreztem és magamban ordítottam, hogy éppen most csal meg, éppen most hagy el, éppen most lesz vége. Egyszerűen víziószerűen megálmodtam, hogy hol, mikor és kiért kerülök lapátra. A miértre egyértelmű volt a válasz, tekintve, hogy a meglehetősen jó nők meglehetősen anyagiasak is, nem volt kérdés, hogy egy csavargó, vagy egy seftes vállalkozó.

 

Ez volt az első és meghatározó álmodásom egy meglehetősen jó nőről. Aztán jó ideig semmi. Majd mostanában, hogy elköltöztem a nagyváros álnok és hazug álarca mögül, a vidék hajthatatlan unalmába, ahol nekem kell befűteni, ahol majd én dobálom el a havat, ahol köszönni kell a szomszédnak, ahol mindig tudni fogják a szomszédok rólam a tutit, ahol beszerezhetem a házi csirkét meg a kacsát, ahol nem basznak át a kisboltban, ahol kutyát tarthatok, kedvemre bográcsozhatok és, hogy ne tespedjek el; füvet nyírhatok, fát metszhetek, virágot ültethetek, kertet gondozhatok, és ahová egyetlen egy meglehetősen jó nő nem akart velem tartani; Mert a meglehetősen jó nők szerint kizárólag a városban lehet élni.

Talán át is kell gondolnom a meglehetősen jó nő fogalmát, mert nem bizonyos, hogy nekem meglehetősen jó az, aki nem akar velem lenni ott, ahol én akarok. Lehet, hogy nagyon tud az ágyban, lehet, hogy iszonyat kívánatos a csipke neglizséjében, lehet, brutális büszke lennék rá a belvárosi étterem egyik asztalánál, de akinek derogál megöntözni a virágot a kertben, akinek túl zsíros a kapirgálós tyúkból készült leves, akinek büdös az ázott kutya és aki nyavalyog, hogy fázik a helyett, hogy tenne a tűzre; Hát az nem bizonyos, hogy a jövőben meglehetősen jó nő, nekem. Még akkor sem, ha minden bizonnyal róluk álmodom még jó ideig.

Mert jó álmodni róluk.

Pattan a kályhában egy fahasáb én meg leteszem az időszerű könyvet a kezemből és elmerengek, hogy milyen is volt. Persze nem tartva a sorrendiséget, és nem összehasonlítva seggeket, meg melleket, meg nézéseket és veszekedéseket.

Fenét!

Csak úgy belemerengek rapszodikusan, ahogy éppen bevillan egy mell, egy mosoly, egy helyzet, egy vacsora, egy mozi, egy kávé, vagy éppenséggel egy mindent elsöprő kivételesen kielégítő mesterien kivitelezett szeretkezésként induló de az élvezetek perverz hajhászásába átcsapó megismételhetetlen éjszaka, aminek a reggelén örökre és végérvényesen összeveszünk.

És ne felejtsük ki a telefonokat. Sem a rövid, sem a hosszabb beszélgetéseket, hol általában a meglehetősen jó virtuál típusú, ám szívemnek nagyon is kedves nőkről álmodom, miközben számolom, hogy mikor fogy le a telefonkártyámról a pénz.

Így, ilyen álmokat látok. Meglehetősen jókat, de mindenképp számomra szórakoztatókat. Ma már.

 

Mikor megszülettem rémületében felsírt a szülésznő, de ez engem nem zavart egyáltalán és ma sem zavar az álmodozásaimban. Mert az álmoknak lényegtelen a tény, hogy genetikailag szigorúan csontra hízok csak, mint az albánkecske, erősebben kopaszodom, mint a híres nyomozó Kojak és még ráadásul alkohol, dohány és társaság barát is vagyok. Ezeket összegezve, lássuk be; jobb, ha csak álmodozom.

 Tulajdonképpen az ideálisat, a tökéletest álmodnám, de valahogy mind csak meglehetősen jó lesz. Próbálkoztam, már azzal, hogy több meglehetősen jó nőt álmaimban összegyúrok, de az eredmény továbbra is egy meglehetősen jó nő. Mindig csak egy meglehetősen jó.

 

Volt egyszer, igen volt, egy meglehetősen jó nő nagyon. Tiszteltem és talán még bele is tudtam volna szeretni egy idő után, de…

Úgy esett, hogy a világirodalom klasszikusainak okosságait tanulmányozva és kedvenc pszichiáterem kifejezett rosszallása ellenére elhatároztam, ennek a meglehetősen jó nőnek, jár, kijár egy szerenád. Tudják, a vér klasszikus fajta. Erkélyablak előtt-alatt csávó, kezében valami bazi nagy virágcsokor, lábainál gyertyák, mellette a muzsikosok kara és nyomják, hogy… Tényleg mit nyomnak ilyenkor? Én annak idején arra gondoltam, hogy eljátszunk néhány halhatatlan bluest, esetleg valami rock and rollt, megisszuk a bort és vacsorázunk egyet. Mindenki boldog és világ happy lesz.

Aztán úgy alakult, hogy most - legnagyobb örömömre, és remélem, hogy még meglehetősen sokáig - a szerenád leendő tulajdonosa, azzal él, aki többek közt szolgáltatta volna az én elképzeléseim szerint a zenét.

Hogy miért?

Elsősorban, mert nem került sor a szerenádra, másodsorban, mert annyira nem volt meglehetősen, hogy minden pillanatban vele álmodjak, és valami azt súgta, hogy egy szerenád az nagyon is romantikus és nagyon kedves gesztus, de kevés lennék én még ebben az esetben is, mint hajléktalanénál a lakbérszámla.

Így aztán már ővele nem is álmodom, mert az élet kegyetlen és én sem vagyok túl kedves, legalábbis annyira nem, mint szép.

Mondjuk a pszichiáterem szerint csupán komplexusaim vannak, és ennek ellenére, egy rohadtul tehetséges remek pasi vagyok apró szépséghibákkal. De ezekre a hibákra itt és most a terjedelem okából nem vagy csak kevésbé szeretnék kitérni, annál is inkább, mert elméletileg itt nem rólam kell szólnia a bötüknek, hanem megannyi meglehetősen jó nőről. Rapszodikus sorrendben, ahogy hírtelen, vagy néha tudatosan álmodom róluk.

 

Vanmelle

Egy gyereket, két macskát nevel és néha engem. Tehát van kihívás elég. Különös ismertetőjele, hogy van melle. De olyan, pontosabban olyanok, hogy ha az emberi test szerves részei a halál után nem porladnának el, a távoli jövőben valami régészek minden bizonnyal komoly konzíliumot tartanának az ősi formák, arányok, ívek, meg feszesség és ruganyosság tekintetében. Mondom én, aki mellesleg az apróbb, ám formás keblek szerény rajongója vagyok és egyáltalán nem volt soha vágyam, hogy két hatalmas emlő köz ébredjek. De van esztétikai érzékem és némi realitásérzékem, így ki kell jelentenem, ha nagyobbacska is valamivel a kedvenceimnél, a szép, az szép. Igenis. És a szépről érdemes álmodni. Még ha csak plátóian is néha. Vágyakozva, be nem vallva, szimplán a távolból. Csak egy sanda utánanézéssel a konyhaasztalnál, amikor viszi el a levesestányért, hogy hozza a főfogást.

Nem csak melle van!

De gyorsan elfordulok, mert a nénósautót hallom közeledni a fejemben, amiből integet a realitásérzékem, mint egyes számú kezelőorvosom, hogy; Hülye vagy kisgyerek! Az életben soha, még egy komplett fej és teljes testcsere esetében sem lehet a világon semmi, de semmi esélyed. Hát nézd meg. Még ha van melle, akkor is, ő egy: meglehetősen jó extra, ami még az álmaidban is csak tabu vagy még az sem, mert még az álommanók is hangosan és hosszan, röhögnek, hogy te meg ő.

Így aztán hiába álmodod meg vele, hogy majd ő jól megérti és elfogadja és támogatja, mert én minden bizonnyal megérteném és támogatnám és elfogadnám...

 

Tudom kedves olvasó, hogy ezeknek a rövid álmoknak kéne, hogy legyen csattanója és üzenete, és mindenféle irodalomkritikailag fontos okossága; De könyörgöm!

Mutassatok már egyetlen egy álmot, aminek ilyenjei vannak. Az álmokban ponn az a szép, hogy szeszélyesen függetlenek a valóságtól, meg keverednek is, és semmiféle hatással nem vagyunk rájuk. Nem irányíthatjuk őket, önálló életet élnek, szabadok, függetlenek és büszkék.

 

Az írónő

Az írónő álmaimba úgy került, mint én az ágyában. Fatális véletlenek sorozatával, amit egyesek a sorsnak hívnak, én saját magam után szabadon, csak egy hosszan elnyúló házibuli egyenes következményének.

A lényeg; reggel tisztáztuk, hogy feltételezve a rajtunk lévő ruhadarabok mennyiségéről, annyi történt, hogy én is ott aludtam az ágyába, ami nem bűn és így utólag meggondolva nem is rossz, mert nem rossz valakire ébredni. Aztán kiderül, hogy maradhatok, amennyiben hajlandó vagyok feltölteni a frigót, reggelit, ebédet és vacsorát főzni, ja és mosni is kéne. A takarítást magamtól vállalom be, mert közben kiderül, hogy a következő - a mindent elsöprő - könyvén dolgozik és neki ilyen gyerekségekre éppen nincs ideje.

Véletlenül minden könyvét olvastam. Az elsőt, azért mert nagy hűhót csaptak köré; semmiért. A másodikat azért, mert hátha az jobb, a többit meg azért, mert a remény hal meg utoljára. De mindben csak egy dologról beszél. Egy elveszett, elcseszett, vak, dühödt és reménytelen szerelemről, és ahogy gépeli a mondatokat, egyre jobban ássa bele magát az önmarcangolás furcsa világába, mi egy idő után ez egészet riasztóvá teszi és unalmassá. De mindez nem baj, ha a mindennapokban - akkor, amikor éppen nem ír - nem ugyanazt a történetet hallom négy napon keresztül, ráadásul néha perverz és frusztrál részletekkel fűszerezve, és nem az az érzésem, hogy ez az egész nem csap át valami görcsös önsajnálatba csomagolt halálvággyal fűszerezett önsajnálatba.

Megszököm.

Aztán visszamegyek az aktuális könyve után, hogy most talán. Elcipelem egy más világba, meghajóztatom az óceánon, és ő boldogan mosolyog, és lobog a haja a szélben, és csengőn kacag és fényképezteti magát a matrózokkal, a taxisofőrrel, a tevehajcsárral, a bazárban az árusokkal. Megnyugszom. A könyvírás stresszének tudok be mindent, és ébren álmodozom, hogy hogyan is fogunk élni abban a XIII. kerületi lakásban, néha faszákat veszekedve, de általában szerelmesen, összekacsintva egymásért.

Aztán hazafelé a gépen elkezdi, hogy: És azt már meséltem, hogy a Béla az a rohadék éjjel kettőkor tajt részegen tört rám és én…

 

Papírom van róla, hogy nem vagyok idegileg semmilyen problémával terhelt, ennek ellenére azért sokan lehülyéznek és elmebetegeznek.

Csak mosolygok rajtuk. Biztos nekik egyáltalán nincsenek álmaik, nincsenek valódi élhető élményeik, nem képesek sem a játékra, sem a kitartásra, sem pedig a vágy és a boldogság fokozására. A megélésükről már nem is beszélve. Kiégtek és irigyek. Egyetlen céljuk a mindenáron való társ keresése, megtartása, magunkhoz láncolása és a legvégén a kegyetlen kirúgása. Persze tudják jól, hogy ez lesz, de tagadják. A semmitmondó mondásba kapaszkodva, miszerint a remény hal meg utoljára, mint ez már idézve lett az imént, bizonyos írónővel kapcsolatosan.

Ugyan, itt kérem egy, azaz egy darab halott van. Ők. Szellemek csak a nagyvárosban, ahogy ülnek a dugóban, könnyeznek a buszon, egymás kezét fogják a villamoson, silány rossz romantikus ponyvát olvasnak a metrón, majd tátott szájjal figyelik a tévében az éppen aktuális celeb a legutolsónál is alacsonyabb produkcióját valami dzsungelben, vagy sivatagban, vagy egy vacsoraasztalnál.

Kényszeresen valaki másba kapaszkodnak és folyton csak tűrnek. Az agyonremélt találkozás után csak és kizárólag a szebbik arcukat mutatják, és olyat keresnek, aki meg sem akarja ismerni a teljes egészet.

 

Irén ki Árjínná válik

Alaphelyzetben sexistennő és egy igazi dorombolóval ellátott bújós kiscica, némi gyári szépséghibával, amennyiben az étkezés/étkészlet hányadosát, ami folyamatosan egy fölött van, szépséghibának tekintjük. Összkeresetünk egy jelentős része a veszekedéseink kárelhárítására megy el, így aztán egyre élvezhetetlenebb a sex is. És különben is! Hogyan lehet úgy igazán szeretni, ha képes a másik mondjuk egy bevásárlás során elfelejtett tejföl okából olyan veszekedést csapni, hogy a Herendinek annyi. Komolyan mondom, több porcelángyár direkte ráállhatna egy idegesebb természetű férfi oldalán, Árjín idegösszeroppanásszerű kitöréseinek pótlására.

Egyszer egy vendéglátós haverom, akitől nem áll messze a humorérzék, hihetetlen jószándékúlag meglep bennünket egy nagyon komplett teljes műanyagkristály készlettel és közli, hogy bármely nagyobb áruház olcsón forgalmazza őket. Persze azt nem tudja, hogy alig két perce söpörtem össze az utolsó Jénai maradványait, így erősen csodálkozik némi virággal a fején, a lábainál egy váza maradékával Irénre, aki a váza után még komoly szitkokat is szór rá. Én meg este Árjin mellett az ágyban egy meglehetősen jó nőről álmodom.

Amikor még Irén és én csak úgy autózunk, és nagyon nyár van, és meleg és nincs ok a vitára, és értelme sincs, mert jellemzően az autómban nem tartok semmilyen nemű étkészletet, egy veszekedés kedvéért pedig nem állok meg egy vendéglőnél. Nyugi van. Aztán a magaslesen meztelenül, azt hitetjük el egymással, hogy mennyire szabadok, erősek és boldogok vagyunk, leszünk és maradunk.

Másnap egy levesestál maradványaival sétálok lefelé a lépcsőn a kukákhoz.

 

Az van, hogy ennek az írásnak nem is kéne megszületnie, ha egy meglehetősen jó nővel élnék, élhetnék hosszútávon. Talán meg sem engedné, de az is lehet, hogy sarkallna, meg sugallna és súgna, hogy azt is írd meg! Tudod, a Zsuzsa, a Vera, meg a Tilda esetét.

Az a baj, hogy nem tudom, hogy milyen az ideális meglehetősen jó nő. Igen, most önző módon magamra gondolok. Nem tudom, hogy mennyire akarnám érezni az illatát írás közben, vagy feladnám-e érte az írást, magát. Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy hosszútávon egy meglehetősen jó nő mellet egyáltalán lehet mást tenni, mint majdnem fenntartások nélkül szeretni. Ha nem is rajongva, de mindenképpen valamiféle elvakult szemellenzős odaadással. De aztán az is lehet, hogy eddig valódi meglehetősen jó nővel még nem is találkoztam, csak azt hiszem, és holnap lehet, hogy majd bekopogtat, rám mosolyog és közli, hogy felejtsem el mindazt, amit eddig a meglehetősen jó nőkről álmodtam. Mert itt ő a valóság.

 

A barátném?

Azt nagyon benézi, hogy egy elegáns kávézó helyett egy körúti kocsmába viszem, de tudomásul veszi, azt is, hogy nem nagyon csevegek, hogy éppen nagyon le vagyok égve, hogy nem titkoltan egy másik nőhöz megyek, hogy az egész nem úgy alakul, hogy mindketten jól érezzük magunkat. Tudomásul veszi, hogy nem én vagyok az ideális férfi alkat, hogy sokat pofázom, meg egyáltalán nem pofázom, hogy nem esik nehezemre a búcsúzás és, hogy nem nézek utána, mikor elválunk.

Azóta telefonon keresztül szerelmeskedünk, ami abból áll, hogy a hangjaink imádják egymást. A hangjaink jól kipletykálják magukat, de az is lehet, hogy az a sóderelés csak a felszín, a látszat, hogy még mi sem vegyük észre, hogy közben ők vadul csókolóznak, szeretkeznek, aztán egymásra kacsintanak és visszaadják nekünk az irányítás. Mi meg századszorra is megígérjük egymásnak, hogy most már hamarosan újra és nem egy lepukkant kiskocsmában és tényleg sokáig és tényleg mindent az elejétől a végéig.

 

Elvira tizenöt éve a részem. Egyáltalán nem vagyunk elválaszthatatlanok sem egymásba szerelmesek, és bár aludtunk egynehányszor egy ágyban, sőt láttuk egymást meztelenül is nem egyszer, semmilyen szexuális kapcsolat nem fűz hozzá. Van úgy, hogy hónapok telnek el, hogy nem látjuk egymást, de ha kell, itt van, és ha kellek én is a megfelelő időben jelenek meg. Egyáltalán nem érdekli, hogy éppen minek képzelem magam, roadnak, vállalkozónak, egy darab órabér jellegű alkalmazottnak, vagy írónak. Ő azt mondja, hogy szereljem csak azt a villanyt, ahhoz legalább értek egy kicsit és éljek. Én meg tudom, hogy igaza van. Ő érti, tudja; Az életet meg kell élni. Minden pillanatát ki kell élvezni, el kell játszani, meg kell tapintani, ízlelni kell és óvni, mintha saját gyermekünk lenne. És - ez a legfontosabb szabály - röhögni kell rajta! A röhögés fontos. Ha tudsz röhögni, nem szűkül be a világ. Mert a világ olcsón nem adja magát. Kihívások elé állít, és csakis rajtunk múlik, hogy észre vesszük-e, hogy éppen ki vagyunk hívva. Na ilyenkor először röhögni kell, aztán kicsit beparázni, majd eléállni a dolgoknak.

Elvira elvisel. Ahogy én is elviselem. Ilyen egyszerű az egész. Most is itt van. Na pláne éppen mellettem, és röhög. Röhögünk. Azt mondja, hogy nagy baromság ez a meglehetősen jó nő dolog, és ha belegondolok, bizony igaza van, mert amikor majd közzététetik, az összes ismerős neki áll kombinálni, hogy vajon kik is bújnak meg a nevek mögött, kiről és miért éppen róluk szól ez az egész, és a többi, és a többi. Elvirának van igaza. Szemfényvesztés ez, semmi más. Találok, kitalálok egy jó címet és csak nyomom a rizsát a klaviatúrán, de soha le nem fogom tudni írni, hogy most ebben a pillanatban miért éppen ő van itt, vagy holnapután miért egy másik. Ez nem az írásról szól. Sem nem a szerelemről. Talán a legjobb szó rá a tisztelet, amit egyre kevésbé kapunk meg a hétköznapokban így egyre igénytelenebbé is válunk iránta, és amiről mára már nagyon sokan nem tudják, hogy mit is rejt a fogalom maga. Pedig tisztelni kell egymást. Tisztelni egymás baromságait, hogy jót tudjunk együtt röhögni a világon, ahogy én Elvirával.

 

Félküllős vagy! Álmodozó!

Lehetnél családapa, konszolidáltan élő egy darab ember. De te nem! Te mindenáron keresed a kitörési pontokat, csak azt nem tudod megfogalmazni egész pontosan, hogy honnan is szeretnél kitörni, és ha sikerülne, akkor is ugyan hová? Különben meg elő van készítve az ebéd, alig egy óra és jönnek a vendégek és még nincs semmilyen tűz a rost alatt, de azt tutira veszem, hogy te már ezerszer átírtál, kitöröltél, és újra begépeltél közel harminc meglehetősen jó mondatot. Szerinted.

Bassza meg! Igaza van. Mentem tüzet rakni.

 

Nem tudom, hogy mennyire féljek az őszinteségtől. Kiadni magam és másokat néhány hányaveti mondatban, nem túl elegáns. Azt sem tudom pontosan, hogy mit és milyen mélységig érdemes meg- leírni. És abban sem vagyok biztos, hogy a mondatok, a közöttük élő csendben mondják el a valódi igaz mondanivalót.

Egyszerűen csak, hagyom, hogy álmodjak. Meglehetősen jó nőkről jó részt, akik nélkül sohasem. Egyszerűen a részeim.

Mind az összes.

Az is, aki a szeméremajkaira egy pillangót tetováltatott, meg az is, aki gyereket szeretett volna tőlem.

Átmegyek a nőkön, a nők átmennek rajtam. Egálba vagyunk, azt hiszem.

Nagyon őszintén?

Egy meglehetős kapcsolatra várok, amiben kiélhetem a saját magányomat, ám legalább minden nap hétszer meg tudom érinteni. Abszurd nem? És lássuk be; a meglehetősen jó nők erre nem alkalmasak. A világ erre nem alkalmas. És én sem vagyok űrhajós, sem világsztár.

 

Timi leszbikus. Az első pillanatoktól kezdve tudom. Ennek ellenére jó mellette aludni. Végig élni vele rapszodikus szakításait és megbocsátásait. Élvezem. Élvezzük. És nem teszünk semmi mást, mint szimplán elfogadjuk egymást.

Lebegünk a Balatonon egy vízibiciklin ketten, meztelenül. A parton a törpék nevetségesen gnómoknak tűnnek és színes forgataguk érthetetlen. A fejek a vízben reménytelenül védtelenek, a horizonton a vitorlások elérthetetlenek. Megsimogatom Timi mellét. Az elérhető.

Az van; egy meglehetősen jó szó nélkül is meglehetősen jól vagyunk, de tudom, hogy hiányzik mellőlem a meglehetősen jó nő.

 

 Valahogy igazán szépen élni nem nagyon sikerül nekem. Sem.

 

Nem értem mit keresek itt a színésznő lakásán. Lecsós hús lesz rizzsel. Ő még alszik. Ha felébred, kávé, tea, narancslé. Utána aggódás, hogy már megint, hogy megöregítette az éjszaka, a rendező Jenő egy bunkó, a mellet, hogy homokos és nőgyűlölő, ráadásul ma premier, ahol már nem annyira a közönség a fontos, sokkalta inkább a szakma.

Tiszta idegbaj az egész. Azért kell fognom a kezét, hogy arra várjunk; valami főmegmondók ítélkezzenek egy olyan dolog felett, amit soha, de soha az életben, egyetlen egy másodpercre sem tudtak megtevékenykedni. Ezért hát gondolják, inkább kritizálják.

Engem egyszerűen nem érdekelnek a főmegmondók. Én csak a színésznőre vágyom, vágynék. A csillogóra a színpadon, meg reggel az elkeseredettre a konyhaasztalnál, koktélruhában egy vacsorán…

 

Az írás élménye a szabadság élménye. Egy meglehetősen jó nő mellett ez csodálatos, mert ott van a figyelés, a megfigyelés élménye is, hogy hogyan, miként reagál a másik.

Rómában még szerelmes voltam és szinte elviselhetetlen volt a hiánya. Mára az az elviselhetetlen, hogy igazándiból nincs akit hiányoljak. Lehet, hogy az a meglehetősen jó nő nem is létezik?

Lehet, hogy a meglehetősen jó nő csupán fantazmagória, és én tulajdonképpen nem is keresem, csak vágyom rá. Lehet, hogy nem is kell az igazi tuti? Lehet, hogy félek már a kiábrándulástól, és csak álmodozni merek? Rettegek az el nem fogadástól, az őszintétlenségtől, a merev hétköznapok rombolásától, a játszi könnyedséggel odavetet szavaktól, mik lassan ám törvényszerű következetességgel rombolnak. Lehet, hogy jobb belemenekülni mindenféle álmokba?

 

Nézlek. Hat hete. Befogadom a szemed színét, a hajad illatát, az érintéseid varázslatát, a szeretkezéseink mámorát, a tárgyaid, amik egyre sokasodnak a szobámban, a napi gondjaid terheit, a múltad történéseit, a jövőd lehetőségeit és megpróbálom hozzáigazítani magam mindehhez. Megpróbálom elhinni, hogy egy meglehetősen jó nő oldalán élek megint. Megpróbálok nem gondolni a holnaputánra és a pillanatok minden szépségével elaludni melletted esténkét.

Végig élni veled az udvarlás minden stációját és feledni, hogy eljön az idő, mikor majd megfeszülök a kereszten, és te már nem hiszel el nekem semmit sem, csak remegsz pityeregve a feszület mellet. Az arcod el van takarva és szégyelled, hogy szóba álltál velem.

Megpróbálok nem álmodni melletted, pláne nem meglehetősen jó nőkről, de mit tegyek; nem meg álmodni?

A meglehetősen jó nőim, újra és újra éjszakánként előkerülnek, és reggel izzadtan ébredek, nem merek rád nézni, és tudom, most azt hiszed, hogy megcsaltalak. Pedig nem, csak álmodtam, álmodoztam. Meglehetősen jó nőkről. Az életemről.

 Én nem tudom, hogy hogyan van ez, hogy a nők álmodnak-e meglehetősen jó pasikról, de minden bizonnyal. Nem vagyunk egyformák, de nem is különbözünk annyira, hogy ne álmodozzunk. Álmodozni jó. Az álmodozás elnyomja a nyomasztó társas magány összes baromságát, amit csak és kizárólag közösen vagyunk képesek egymásra zúdítani. Miért? Mi sem értjük. Talán, mert nem beszéljük meg az álmainkat, mert nem merjük kiadni magunkat.

De az is lehet, hogy nem is nagyon emlékszünk az álmainkra, és tudomásul vesszük; hogy ma is melletted ébredtem fel.

 

Szerző: történetsíró  2009.03.04. 06:10 4 komment

 

 

Azon a bizonyos Esten más is történt. Rá kellet jönnöm valami nagyon fontosra – persze akkor még nem volt annyira fontos – miszerint, nem jó az nekem, hogy nem a fővárosban élek. Írás szempontjából nagyon nem. Mert hiába a net gyors és szinte korlátlan világa, ha az ember gyereke nincs ott, ahol kéne, hogy legyen, soha nem kapja meg a maga tizenöt percét. Soha senkitől. Egyszerűen azért, mert senki nem tudja, hogy létezik.

Nem vagyok egy nagyon haverkodó típus. A körbenyálazást egyenesen utálom, ám ha valaki partner vagy annak mutatja magát, annak nyitok. Néha kicsit néha jobban. Nyitottam is volna, de amikor jöttek, hogy délután igyunk egy kávét a szomjas lóban, és nekem azt kellet mondanom, hogy az lehetetlen, mert több mint száz kilométerre van és délutánig nem érek oda, elkezdtek lepasszolni. Ha nem vagy főfalui, nem vagy bandatag. A főfalun kívüli a pancserok világa. Ez volt az üzenet, ami baromság, de mégis működik. Ahogy oly sok minden az „irodalom” is ott dől el.

Márpedig én nem akartam, akarok és valószínű nem is fogok oda költözni. Még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy soha-de soha nem leszek híres író. Ezt tudtam akkor is, így csak az a megoldás marad, hogy még többet olvassak, meglehetősen jó írásokat és még többet írjak, lehetőleg minél jobbakat. Elfogadtam, hogy nem vagyok író, ám nem adtam fel, hogy talán még az lehetek, és mindamellett, hogy gyakoroltam, megismertem elsajátítottam a szakmát – bizony jó része az, semmi más, csak szakmunka – feljegyzeteltem magamnak, mi is szükséges hozzá.

 

 

„Aki ír, annak kilátóra kell húzódnia, hogy az élet múlandó tárgyai madártávlatot kapjanak előtte.”

                                                                                  Keszei István

 

Az emberi tényező a legfontosabb, bármilyen furcsán is hangzik. A jó alkotás legfontosabb eleme az ÉN. A szerző maga. Az emberi tényező, azaz az én dönti el, még ha nem is tudatosan, hogy írásaink, alkotásaink mennyire fogják felkavarni a világirodalom békés tengerének hullámait. Pedig mi írófélék csak önkifejezni szeretnénk. Sőt néha még azt sem. Néha csak szomorúak vagyunk, vagy nagyon fáj az élet, és klaviatúrát ragadva próbáljuk elfeledni azt, amit fel kellene dolgoznunk.

Sok, nagyon sok írás keletkezik első felindulásból, és ezek jó része természetesen borzasztó rosszra sikeredik. Miért? Nagyon egyszerű a magyarázat. Mert a belőlünk kiszakadó érzelmek nem képesek irányítani pontosan és alaposan azt az ént, aki képes lenne valóban jól írni. Azt az ént, akire fel szeretném hívni most a figyelmet. Aki nélkül soha ne kezdjünk el írni, és akit azonnal kezdjünk el megkeresni önmagunkban, ha híres írók szeretnénk lenni.

 

De kit is keresünk valójában?

 

Mindenekelőtt egy alázatos embert. Mondom alázatost, nem egy hajbókoló udvaroncot, aki az olvasottságért, a siker édes ízéért, néhány jó, dicsérő szóért hajbókol alkotótársai és az olvasók előtt. Nem! Én az alázatos emberről beszélek, önmagunkban. Abban az önmagunkban, akit először fel kell fedeznünk, és tudomásul kell vennünk, hogy olyan, amilyen. Ugyanis az íróember nem szükségszerűen nemes lelkű, példás magánéletű, az élet minden területén kifogástalanul élő ember. Az íróember a külvilág felé, sőt önmaga felé is tele van álcával, jelmezzel, álruhával és csak nagy ritkán, igazán titkos és intim pillanatokban szabadul meg tőlük, hogy megmutassa azt a bizonyos alázatos énjét, akit keresünk, és aki ír.

Mert alázat nélkül lehet ugyan írni, de semmi értelme. Az alkotónak meg kell alázkodnia önmaga előtt, hogy valóban hitelessé váljanak az írásai. Ez, kérem, nem megy másként. Az alázathoz pedig valóban szembe kell néznünk önmagunkkal. Nem szükségszerű elfogadni, amit odabenn találunk, ám igen is meg kell ismerni, fel kell fedezni, és tudomásul kell venni.

 

Most nyilván sokan kérdezik, hogy: És mi van a szavakkal meg a mondatokkal, meg a stíluselmélettel? Az, kérem, várhat a sorára. Egyelőre még csak itt tartunk. Az alapoknál. Az írónál, aki elengedhetetlenül olvasó is kell, hogy legyen. Nincs író olvasó nélkül, de bennünk sincs íróember olvasóember nélkül. Az íróember legfontosabb társa az olvasóember, aki begyűjti a rengeteg információt. Ő a befogadó, a leghűségesebb társ. És a legádázabb kritikus is, amire majd később ki is fogok térni. Az olvasóember nélkül, tehát annak hiánya esetén ne is keressük önmagunkban az íróembert. Éppígy, ha nem találjuk az állandó rakoncátlanságairól híres kis ördögöt valahol belül, szintén adjuk fel a híressé válás lehetőségét, mert a kis ördög nélkül sem megy. Ahogy a játékos nélkül sem, meg a bölcs nélkül sem, hogy ki ne hagyjam a kritikust, a gondolkodót, a tudományost, az elemzőt, az érzelgőst, a sértettet, a humorost, a depresszióst, a gyógyítót, a sámánt, a jóst, a boszorkányt és hosszan, de hosszan sorolhatnám.

Csak ne tessék berezelni! Nem szükségszerűen szkizofréniáról beszélek. Sőt! Ellenkezőleg. Még akkor is, ha látszólag az íróember tudathasadásos elmezavarban szenved, írás közben depresszióssá válik, kizárja a külvilágot, hallgatag és szótlan lesz, minden jelentősebb kapcsolatát megszakítja a külvilággal és a hozzátartozói komolyan elkezdenek aggódni érte. Pedig nem kell. Még orvost hívni sem. Hiszen az íróember ilyenkor érzi a legjobban magát. Hiszen ilyenkor játszhat a többiekkel ott belül. Mert az írás játék. Egy nagyon komoly, nagyon emberi és utánozhatatlan játék. A játéktól lesz hiteles ugyanis az alkotás, az alkotáson keresztül pedig a szerző, azaz az ÉN.

 

És hogy még jobban összezavarjam az íróról kialakuló képünket, álljon itt egy idézet

Jean-Michel Maulpoix tollából:

 

„Az író kitalált lény. Megálmodjuk, de sohasem találkozunk vele. Nem létezik, csak úgy tesz, mintha lenne. Pusztán egy név, közmegegyezéssel vagy kései legendával létrehozott kép. Egy több emberből összeállt magányos ember.”

 

Bizony ez lenne az író. Egy végtelen magányra született organizmus, aki egy életen át a magányt, saját különös és különleges magányait kutatja. Teszi mindezt úgy, hogy kutatásainak részeredményeit leírja, mégpedig olyan formában, amely más, kevésbé kutakodó emberek számára valamilyen okból élvezetes. Ha jól belegondolunk, szinte nem is beszélünk másról, mint véletlen egybeesésekről. Minden más túlkomplikálás.

Azért egyvalamit jegyezzünk meg: Az író, miközben a magány elemzőjeként éldegél, tanul. Tanul önmagától és a világtól, s egyre bölcsebb lesz. Ugyanakkor egyre jobban kételkedik önmagában, és egyre kevésbé hiszi el, hogy tud írni. Sőt azt állítja: Soha nem tanulok meg igazán jól írni!

Aki írással foglakozik, de másként gondolja, most hagyja abba ebbéli tevékenységét, ha kérhetem, maga és az olvasók nagy gyönyörűségére. Aki azt hiszi, tud írni, kérem, nézzen más hobby után. Javaslom a fejben tájfutást, az is van olyan fárasztó, mint az írás, csak éppen nem zavar senkit.

 

Aki pedig mégis marad az írásnál, kérem, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot: Legyen önmaga, legyen egyéniség, legyen egy kicsit különc, legyen jól elhatárolhatóan más, mint a többi ember. S miután megismerte önmagát, vállalja is fel annak minden nehézségével és gyönyörűségével együtt.

Ja, és ne keresse a sikert, ne várja el a jó kritikát, és semmiképpen ne igyon nagyobb mennyiségű tejet őszibarack fogyasztása után, mert az komoly hasmarsot okozhat.

 

És:

 

„A jó író abbahagyja, ahol mások folytatnák, és folytatja, ahol mások abbahagynák.”

 

Szerző: történetsíró  2009.03.02. 06:11 Szólj hozzá!

 

http://blog.hu/rsc/js/090130/fckeditor/editor/filemanager/browser/default/frmresourceslist.html#

 

Tudom, hogy már megemlékeztek róla, itt ezeken az oldalakon, de!

 

Dr. Burány Béla: Szomjas a vakló

 

című könyvéről többször is meg kell emlékezni. Annál is inkább – erről még lesz szó – mert az író, egyben olvasó is. Majdnem ugyanannyi időt tölt olvasással, mint írással. Ez alap. Mindig is nyitottnak kell lenni az újra, a különösre. Na pláne, ha ilyen írásmóddal találkozunk „erotikus népmese” körítésben.

Persze a történetek jó része már ismert, hiszen a nép meséli őket. Néha a szereplők, néha a helyszínek, néha a körítés változik. Ám a lényeg a történet maga nem. Itt pediglen még egy régies írásmóddal is szembesülhetünk. Régies mondom, de ha megnézzük a könyv kiadását és a gyűjtések időpontját, nem is olyan régi az. Csak mi változunk gyorsan. Az életünk. Napjaink. A nyelv is velük változik, oly annyira, hogy alig tudjuk már olvasni Bunkósfaszú János meséjét, vagy a három kérést és sorolhatnám a gyöngyszemeket.

Én abban a reményben kívánok a könyvhöz jó szórakozást – már aki meg tudja szerezni -, hogy remélem nagyon fog röhögni és ha netán ír néha eszébe jut néhány ma már ritka ám de jó szó a könyvből.

 

Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kívánok!

A könyv részletei a neten is olvashatók, ha valaki annyira nem kíváncsi rá, hogy megvegye.

 

Szerző: történetsíró  2009.03.01. 18:31 Szólj hozzá!

 

A Toronynak hihetetlenül lelkesen álltunk neki, mi „szerzők” is. Voltunk vagy tizenöten összesen, ám nagyon jó volt a hangulat, egyre többen regisztráltak és mindenki tudomásul vette, hogy itt kérem, szerkesztés folyik, ami azt jelentette, hogy csak úgy bármi nem kerülhetett fel az oldalra. Ez pediglen nagyon is jó dolog. Nem ismerem a Torony mai szerkesztőségét, szerkesztési elveit, csak azt tudom, hogy ezzel az elvvel nem szakítottak. Nagyon helyesen, teszem hozzá azonmód. Persze felmerül a kérdés, hogy miért a szerkesztés?

Nos az irodalom, egy irodalmi portál, nem blog. Egy irodalmi írásnak bizonyos alapszabályoknak meg kell felelni, de erről majd később. Jelenleg több oldal is úgy működik, hogy egyszerűen botrányosan rossz színvonalú írások kerülnek fel és ez baj. Nagy baj. Bizony szégyenteljes is, hiszen az irodalmat - még ha amatőr is – szégyenítik és gyalázzák meg vele. Ugyan az történik, mint a politikában, az oktatáspolitikában, felhígítanak. Írhatnám azt is, hogy elbutítanak…

De vissza a Toronyhoz. Lektorunk vigyázó szemei, mindig segíteni kész tanácsai és zseniálisan egyensúlyozó vezetési elvei mellett, szépen fejlődött a Torony. Mi szerzők, pedig megnyugodtunk. Végre egy valódi műhely. Végre egy sarokpont, amihez képest vizsgálhatjuk az irodalmat és magunkat. Kedvvel és örömmel mentünk fel az oldalra, ami csak fokozódott, amikor megtudtuk, lesz saját közös előadói estünk.

Az izgalmak a tetőfokára hágtak a várakozásban, hogy vajon ki kerülhetett be az Est anyagába és mivel. Minden bizonnyal értek egyeseket csalódások, engem nem. Bekerültem. Azt hiszem ez akkoriban nagyon is inspiráló dolog volt. Annál is inkább, mert túldimenzionáltam az Est értékét. Azt gondoltam, hogy ez bizony nagyon nagy megtiszteltetés.

Annyira nem. Félre értés ne essék és senki ne forduljon be. Nem azt állítom, hogy nincs értéke, ha egy alkotás bárhol is, bármikor is, és bármely módon megjelenik. Nagyon is van. Én csak annyit mondottam, hogy egy Zenés Irodalmi Felolvasóest, nem ugyanaz, mint a világsiker. Baromi büszke vagy magadra, hogy a színpadon szerepelt egy alkotásod, de a világ erről nem nagyon vesz tudomást. Persze az eufóriában a világot leszarod, de a tény még tény marad. A világ nem vett tudomásul rólad, csak az a néhány ugyancsak szerző aki eljött jórészt, hogy ismerkedjünk, jórészt, hogy ők is baromi büszkék legyenek magukra.

Nekem a Fehér Miki mondta el a versem. Az a fehér Miklós, akit én nagyra tartottam az alkotásai miatt és pláne, hogy túráztattam magam, amikor szavalta, ezt:

 

Hátha a főpapok, föloldoznak egykoron

 

A dalok, a versek, a képek

Bennem ócska bútorok

Ha nem kellek

És ha de

Akkor

Akkor meg

Vádpontok, ellenem

Mert nem hagyja szellemem

Hogy szeress

Rettegek csavargásaimban

Átizzadt, vizes ágyban ébredek

A jelenem, olcsó ponyvaregény

A jövőm rég elveszett

Csak nevetek itt

Olcsó kocsmák füsthomályába

Pillanatnyi nők hálószobájába

Nyugtatók, alkohol, altatók víziójában

Szeretni felejtettem el

Nem élni

Pediglen

A szerelmet kéne megélni

És az életet szeretni

Csak…

 

Azok a rakoncátlan írástudók

Tudod, a szavak fölkent papjai

Azok segítenek át a földi dolgokon

Minden ősviharon, önmarcangoló síralmokon

 

Nem hajt már az ősnőstény keresése

És az úton is csak megszokásból kullogok

Jeleket sem hagyok már, sem gyermeket

Az átkaimtól, önmagamtól szenvedek

 

Magányba bújva, mindig az úton

A Vándort a kísértés hajtja

Hogy hátha a Főpapok

Feloldoznak majd egykoron

Fent, szent békében

Morrison és Kerouac részegen

A többiek kedvesen

Csak Gyurka támad, hogy, hogy képzelem

Ily hamar, milyen jogom érkezem

De elmondani nem tudom, nem merem

Már nem tanítottak a szavak

Belém haltak…

 

 

Innen messziről nézve a dolgokat, bizony lehet, hogy találtak volna a szerkesztéskor mástól jobbat. Én ott nagyon örültem. Megköszöntem mindenkinek, azt hiszem többször is és lássuk be boldog voltam.

Megerősítést kaptam, miszerint itt van a világhír egy karnyújtásnyira, csak nyújtózkodnom kell érte.

Az öcsém hazafelé a kocsiban kiröhögött, de nem nagyon.

 

Szerző: történetsíró  2009.02.28. 11:01 Szólj hozzá!

 

Már írtam és publikáltam a neten, meglehetősen gyengécske zsengéket, amikor a Lektor szólt, hogy indít egy új oldalt és számít rám. Baszottul kihúztam magam és elkezdtem híres írókén gondolni magamra. Híres író, aki egy irodalmi portálon publikál. A helyi métyheneknek mondtam is, hogy most már az a helyzet ám, hogy ha nem vigyázunk, lehet, hogy vénájuk lesz tőlem, mert bizonyított tény, hogy befogadott az irodalom és csak idő kérdése, amikor felemel a legjobbak közé.

Röhögtek.

Ennek ellenére, én kitartottam mellette a kocsmában, hogy tessék rám felnézni, mert már író is vagyok.

Lehülyéztek.

Ám ez lepereg. Minden lepereg, ha többet képzel magadról, mint ami valójában vagy. Minden lepereg, ha nem is akarsz figyelni, mert elvakít önmagad dicstelen ragyogása. Közben meg ontottam a szövegeket, és mily kegyetlen az élet, megfeleltek. Olvasottságom lett. Nem kis olvasottságom. Mondták, egyedi a stílus, jók a témaválasztások. Rulez minden. Én meg elhittem. Tudtam már, hogy király vagyok és azt is elfelejtettem, hogy annyi csak a baj, hogy a fogamon van a korona.

Író lettem, mondogattam magamban. Író apám. Nem agy halott tv sztárocska, nem villamosvezető, nem szolga, nem pap, de még csak rendőr sem, a mozdonyvezetésről már nem is beszélve. Író!

Azonnal ki is olvastam a helyi könyvtárban felelhető összes kortárs író alkotásait és rájöttem, hogy fölösleges volt újrahasznosítani annyi papírt rájuk. Miért? Mert én. Én, én majd megmutatom, hogy mi az az írás.

Közben pedig, a publikációk alá jöttek a kommentek, agyon dicsértek és én nem is akartam észrevenni, hogy nincs másról szó, mint udvarias gesztusról, amit én szerző, kapok a másik szerzőtől. Nagyon is komolyan vettem, hogy bizony jó vagyok. Sokkal jobb, sőt annál is jobb. Így fogok bevonulni az irodalomtörténetbe.

Hogyan is? Tényleg hiszen még alig írtam valamit! De nem baj! Amit írtam az utánozhatatlan! És különben is én már a 7 Torony Irodalmi magazin tagja vagyok!

Reszkess magyar, reszkess irodalom, jövök!

 

Szerző: történetsíró  2009.02.27. 06:24 Szólj hozzá!

Rock sztár akartam lenni, erre határozottan emlékszem. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból de arra bizonyosan, hogy halálra sértve vittem le a szemetet a második emeleti panelból és megfogadtam, hogy rock sztár leszek, mert egy rock sztárnak nem kérdés a szemét kérdés. Lehetetlen, hogy az legyen, és megindult a fantáziám, hogy ellenben mi nem lehetetlen a számára de egyszerűen nem tudtam válaszolni a saját kérdésemre. Semmi nem tűnt lehetetlennek egy rock sztárnak.

Persze nem lettem rock sztár. Ahogy nem lettem színész sem, vagy nőgyógyász, atomfizikus, politikus, rádióbemondó, vagy egyszerűen csak celeb. Negyven évesen egy jó kis nickre futotta: történetsíró, és azt hiszem jóval több irigyre, mint hálás olvasóra. És ez jó. Azt jelzi, hogy az irigyeim olvasnak, de vannak olyanok is, akik szeretik a firkálásaimat.

Felemás siker, mondanák sokan. Szerintem pont jó. Annál is inkább, mert megjártam én már minden jelentősebb amatőr irodalmi portált, ahonnan ki is lettem tiltva. Mert nagy a pofám! Meg merem mondani a véleményem és vállalom is azt. Például meg tudok bolondulni, ha azt olvasom egy ilyen „szeressük az irodalmat” webszájt vagy mi a franc impresszumában, hogy ők nem politizálnak. Baromság és képmutatás. Vagy még egy eset lehet. Nem ezen a földön élnek. A földön kívüli irodalom, meg nem hat meg. A kortárs érdekelne, ha lenne, de ezek meg utálják a politikát. Struccok. Benn a fejük a homokban. Ezzel csak egy bajom van. Nem csak a politikát nem látják, meg hallják, az életet sem. Pedig arról írnak. Szerintük. Szerintem meg nem. Szerintem csak menekülnek, saját kibaszott gyengeségük elől, meg szerelmeikből, magányuk fogságából, szellemi amortizációjuk víziójától, saját maguktól, és hosszan lehetne sorolni. És közben azt hiszik, hogy írók, vagy költők. Pedig mennyire nem! Csak bevették azt a sok rossz, álszent hazug dumát, amit egymásnak osztanak a hozzászólásokban, Hogy: Írén, Zseni vagy, Béla, ha ezt Mikszáth olvasná, Jenő, megjelent éjjel nálam József Attila és a te nevedet suttogta, Piroska, Faludy kismiska és a többi és a többi, és a többi. Tessék fölhaladni egy ilyen portálra és tessék megnézni, ez van. Gondolkodás nélkül körbecsókolják, körbenyálazzák egymást és azonnal millió zseni születik. Az, hogy műfajelmélet, nem érdekli őket, mondván ők ösztönből írnak és formabontanak. Az, hogy vannak az írásnak alapszabályai, nekik rossz duma, mert a Szapinszki Feri megmondta, hogy amit írnak az bizony jó. A Szapinszki Miki meg a kocsmában találkozott olyan emberrel, akinek az unokahúga kezet fogott egyszer egy valódi íróval, így neki meg kell legyen a kritikai vénája.

Na kritika. Az, amit nagyon nem bírnak. Pláne azok nem, akik esetében egy ló hamarabb áll kézen, mintsem, hogy ő két elfogadható jó és irodalomszerű mondatot leírjon. De a jobbak sem és a profik meg egyáltalán. Egyszerűen be vannak sértődve a kritikán, mélységesen, és azonnal megy az áskálódás a kritikus ellen és sok lúd, disznót győz alapon szépen kitúrnak. Egy idő után nem marad már más, mint ez a blog. Amit senki, de senki le nem tilthat, ki nem radírozhat, és ahol lehull a lepel, legalábbis a két legnagyobb „Amatőr irodalmi  portál” Valódi belső életéről, nyugi hugi lesz sex, barátságok és szakítások, irodalmi bábszínház és a bábjátékosok, tiszta tömény krimi és horror show, agy horror, agy terror, mindamellett, hogy egy sorozatban, a szerző, jelen esetben a blogger, bemutatja, hogy szerinte hogyan legyünk híres írók. No és bonuszként némi extra, amennyiben extrának elfogadhatók az alkotó írásai.

 

Szerző: történetsíró  2009.02.26. 07:04 1 komment

süti beállítások módosítása