Azon a bizonyos Esten más is történt. Rá kellet jönnöm valami nagyon fontosra – persze akkor még nem volt annyira fontos – miszerint, nem jó az nekem, hogy nem a fővárosban élek. Írás szempontjából nagyon nem. Mert hiába a net gyors és szinte korlátlan világa, ha az ember gyereke nincs ott, ahol kéne, hogy legyen, soha nem kapja meg a maga tizenöt percét. Soha senkitől. Egyszerűen azért, mert senki nem tudja, hogy létezik.
Nem vagyok egy nagyon haverkodó típus. A körbenyálazást egyenesen utálom, ám ha valaki partner vagy annak mutatja magát, annak nyitok. Néha kicsit néha jobban. Nyitottam is volna, de amikor jöttek, hogy délután igyunk egy kávét a szomjas lóban, és nekem azt kellet mondanom, hogy az lehetetlen, mert több mint száz kilométerre van és délutánig nem érek oda, elkezdtek lepasszolni. Ha nem vagy főfalui, nem vagy bandatag. A főfalun kívüli a pancserok világa. Ez volt az üzenet, ami baromság, de mégis működik. Ahogy oly sok minden az „irodalom” is ott dől el.
Márpedig én nem akartam, akarok és valószínű nem is fogok oda költözni. Még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy soha-de soha nem leszek híres író. Ezt tudtam akkor is, így csak az a megoldás marad, hogy még többet olvassak, meglehetősen jó írásokat és még többet írjak, lehetőleg minél jobbakat. Elfogadtam, hogy nem vagyok író, ám nem adtam fel, hogy talán még az lehetek, és mindamellett, hogy gyakoroltam, megismertem elsajátítottam a szakmát – bizony jó része az, semmi más, csak szakmunka – feljegyzeteltem magamnak, mi is szükséges hozzá.
„Aki ír, annak kilátóra kell húzódnia, hogy az élet múlandó tárgyai madártávlatot kapjanak előtte.”
Keszei István
Az emberi tényező a legfontosabb, bármilyen furcsán is hangzik. A jó alkotás legfontosabb eleme az ÉN. A szerző maga. Az emberi tényező, azaz az én dönti el, még ha nem is tudatosan, hogy írásaink, alkotásaink mennyire fogják felkavarni a világirodalom békés tengerének hullámait. Pedig mi írófélék csak önkifejezni szeretnénk. Sőt néha még azt sem. Néha csak szomorúak vagyunk, vagy nagyon fáj az élet, és klaviatúrát ragadva próbáljuk elfeledni azt, amit fel kellene dolgoznunk.
Sok, nagyon sok írás keletkezik első felindulásból, és ezek jó része természetesen borzasztó rosszra sikeredik. Miért? Nagyon egyszerű a magyarázat. Mert a belőlünk kiszakadó érzelmek nem képesek irányítani pontosan és alaposan azt az ént, aki képes lenne valóban jól írni. Azt az ént, akire fel szeretném hívni most a figyelmet. Aki nélkül soha ne kezdjünk el írni, és akit azonnal kezdjünk el megkeresni önmagunkban, ha híres írók szeretnénk lenni.
De kit is keresünk valójában?
Mindenekelőtt egy alázatos embert. Mondom alázatost, nem egy hajbókoló udvaroncot, aki az olvasottságért, a siker édes ízéért, néhány jó, dicsérő szóért hajbókol alkotótársai és az olvasók előtt. Nem! Én az alázatos emberről beszélek, önmagunkban. Abban az önmagunkban, akit először fel kell fedeznünk, és tudomásul kell vennünk, hogy olyan, amilyen. Ugyanis az íróember nem szükségszerűen nemes lelkű, példás magánéletű, az élet minden területén kifogástalanul élő ember. Az íróember a külvilág felé, sőt önmaga felé is tele van álcával, jelmezzel, álruhával és csak nagy ritkán, igazán titkos és intim pillanatokban szabadul meg tőlük, hogy megmutassa azt a bizonyos alázatos énjét, akit keresünk, és aki ír.
Mert alázat nélkül lehet ugyan írni, de semmi értelme. Az alkotónak meg kell alázkodnia önmaga előtt, hogy valóban hitelessé váljanak az írásai. Ez, kérem, nem megy másként. Az alázathoz pedig valóban szembe kell néznünk önmagunkkal. Nem szükségszerű elfogadni, amit odabenn találunk, ám igen is meg kell ismerni, fel kell fedezni, és tudomásul kell venni.
Most nyilván sokan kérdezik, hogy: És mi van a szavakkal meg a mondatokkal, meg a stíluselmélettel? Az, kérem, várhat a sorára. Egyelőre még csak itt tartunk. Az alapoknál. Az írónál, aki elengedhetetlenül olvasó is kell, hogy legyen. Nincs író olvasó nélkül, de bennünk sincs íróember olvasóember nélkül. Az íróember legfontosabb társa az olvasóember, aki begyűjti a rengeteg információt. Ő a befogadó, a leghűségesebb társ. És a legádázabb kritikus is, amire majd később ki is fogok térni. Az olvasóember nélkül, tehát annak hiánya esetén ne is keressük önmagunkban az íróembert. Éppígy, ha nem találjuk az állandó rakoncátlanságairól híres kis ördögöt valahol belül, szintén adjuk fel a híressé válás lehetőségét, mert a kis ördög nélkül sem megy. Ahogy a játékos nélkül sem, meg a bölcs nélkül sem, hogy ki ne hagyjam a kritikust, a gondolkodót, a tudományost, az elemzőt, az érzelgőst, a sértettet, a humorost, a depresszióst, a gyógyítót, a sámánt, a jóst, a boszorkányt és hosszan, de hosszan sorolhatnám.
Csak ne tessék berezelni! Nem szükségszerűen szkizofréniáról beszélek. Sőt! Ellenkezőleg. Még akkor is, ha látszólag az íróember tudathasadásos elmezavarban szenved, írás közben depresszióssá válik, kizárja a külvilágot, hallgatag és szótlan lesz, minden jelentősebb kapcsolatát megszakítja a külvilággal és a hozzátartozói komolyan elkezdenek aggódni érte. Pedig nem kell. Még orvost hívni sem. Hiszen az íróember ilyenkor érzi a legjobban magát. Hiszen ilyenkor játszhat a többiekkel ott belül. Mert az írás játék. Egy nagyon komoly, nagyon emberi és utánozhatatlan játék. A játéktól lesz hiteles ugyanis az alkotás, az alkotáson keresztül pedig a szerző, azaz az ÉN.
És hogy még jobban összezavarjam az íróról kialakuló képünket, álljon itt egy idézet
Jean-Michel Maulpoix tollából:
„Az író kitalált lény. Megálmodjuk, de sohasem találkozunk vele. Nem létezik, csak úgy tesz, mintha lenne. Pusztán egy név, közmegegyezéssel vagy kései legendával létrehozott kép. Egy több emberből összeállt magányos ember.”
Bizony ez lenne az író. Egy végtelen magányra született organizmus, aki egy életen át a magányt, saját különös és különleges magányait kutatja. Teszi mindezt úgy, hogy kutatásainak részeredményeit leírja, mégpedig olyan formában, amely más, kevésbé kutakodó emberek számára valamilyen okból élvezetes. Ha jól belegondolunk, szinte nem is beszélünk másról, mint véletlen egybeesésekről. Minden más túlkomplikálás.
Azért egyvalamit jegyezzünk meg: Az író, miközben a magány elemzőjeként éldegél, tanul. Tanul önmagától és a világtól, s egyre bölcsebb lesz. Ugyanakkor egyre jobban kételkedik önmagában, és egyre kevésbé hiszi el, hogy tud írni. Sőt azt állítja: Soha nem tanulok meg igazán jól írni!
Aki írással foglakozik, de másként gondolja, most hagyja abba ebbéli tevékenységét, ha kérhetem, maga és az olvasók nagy gyönyörűségére. Aki azt hiszi, tud írni, kérem, nézzen más hobby után. Javaslom a fejben tájfutást, az is van olyan fárasztó, mint az írás, csak éppen nem zavar senkit.
Aki pedig mégis marad az írásnál, kérem, fogadjon el tőlem egy jó tanácsot: Legyen önmaga, legyen egyéniség, legyen egy kicsit különc, legyen jól elhatárolhatóan más, mint a többi ember. S miután megismerte önmagát, vállalja is fel annak minden nehézségével és gyönyörűségével együtt.
Ja, és ne keresse a sikert, ne várja el a jó kritikát, és semmiképpen ne igyon nagyobb mennyiségű tejet őszibarack fogyasztása után, mert az komoly hasmarsot okozhat.
És:
„A jó író abbahagyja, ahol mások folytatnák, és folytatja, ahol mások abbahagynák.”
