Sokan feltették már a kérdést, hogy: Miért kezdtem el írni?

Természetesen a csajozás végett. Ugyanis sima kaland. A mindenféle statisztikák kimondják, hogy az olvasó illetve a könyvvásárló réteg nyolcvan-nyolcvanöt százaléka nő. Mondom, sima ügy. Ez ugye azt jelenti, hogy hihetetlen hendikeppel indul az ember. Szinte biztosra mehet. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez a művészet a lélek átbaszásáról szól, szó szerint. Akkor még csak, arra vágytam, hogy egy meglehetősen jó nő szóba álljon velem. De amilyen az én formám, meglehetősen jó nőről szó se esett, csak egy Nemvalamikedvesfickóról.

Ő is nyomta, de klasszikusokkal és klasszisokkal jobban, mint én. Ütős nick-név, hihetetlen dumák, gondoltam ezzel a fazonnal meg kell ismerkednem. Rányomtam egy levelet a csávóra és válaszolt, hogy igen ő meg engem olvas és ö is gondolta, hogy.

Nagy csodákat művel az élet. Nőzni akartam az írásaimmal, oszt kaptam egy pasit, egy nemvalamikedveset, aki időközben a legjobb haverom lett, és minden bizonnyal egyszer befejezzük a közös könyvünket is. Ám bármi is történik annyi bizonyos, hogy bizonyos Nemvelemikedvesfickónak, sokat köszönhet az íróféle aki bennem van. Ugyanis az azért tudja inspirálni az embert, ha valaki reális kritikával, nyugodtan, értelmesen érvelve, terel úgy, hogy szinte észre sem veszed. Ez fontos lehet, ha írónak állnánk. De nem jelenti azt, hogy azt, hogy valamiféle „előolvasónk” lenne. Ezt a baromságot, már több helyről halotta amatőr körökben, hogy mielőtt megjelentetné, előolvasatja. Agyhalál. Ugyanis azt jelenti, hogy nem bízik magában és hagyja befolyásolni magát másoktól. De erre még visszatérek. Most maradjunk a tárgynál, miszerint csajozás. Volt is meg nem is. Be is jött meg nem is jött. Megemlékeztem róla egy rövidebb prózában. Íme:

 

„meglehetősen jó nőkről álmodom”

 

Címötlet: Samuel Beckett

 

 

A meglehetősen jó nő…

 

A meglehetősen jó nő fogalma, fogalomzavar, mert azt nagyon tudjuk, hogy milyen a jó nő, a bombázó, megfelelő kannákkal, csábmosollyal, borotváltan, vagy nem borotváltan, vagy csak fazonigazítva kihívóan, buján, sikítva, simulva, csinosan meg tréningben, a bokszeralsónkban és az ingünkben, köténnyel a konyhában, felkötött hajjal a mosogatógép előtt, bevásárlószatyrot cipelve, a színházban kisestélyiben, oszt azt is tudjuk, hogy milyen az, akinél szebbet hajtogat az ember drótból részegen.

Közte vannak a meglehetősen jó nők. Kinek-kinek mi a meglehetős. Most ne kalandozzunk sem az elsődleges, sem a másodlagos nemi szervek körül, meg, hogy szőke, vörös, vagy barna, esetleg pink. A divattetkók formája, helye és száma sem fontos, ahogy az sem, hogy a turkálóból, vagy valami sznobériából öltözködik. Csak az örök szabályt elevenítsük fel.

 

Nincs az a jó nő, akit valaki már nem un!

 

Ami azt jelenti, hogy a szabály értelmében nekem is jár valaki, akit unhatok. Hovatovább ha boncolgatjuk a szabályt, azt is sugallja, hogy nincs az a jó nő, aki nem lesz elhagyva vagy megcsalva előbb vagy utóbb, de az is benne van, hogy a nő pattan le, mert unják, és ha egy nő észreveszi, hogy unják, kétféle képen reagál. Vagy a lehető legkegyetlenebb és legdurvább ám gyors és kíméletlen válást választja, vagy szimplám ám módszeresen megcsalja a pasit, aki unja már annyira, hogy a megcsalás tényét észre sem veszi, vagy ha igen, azt is unja.

A meglehetősen jó nők nem ilyenek. A meglehetősen jó nőket egyszerűen nem lehet megunni. Egyrészt mert személyre szabottak, másrészt mert valóban nők, harmadrészt mert ugyanolyan jogokkal - ha nem többel élnek könyörtelenül egy kapcsolatban - mint amennyit a kiválasztott hímneműnek megengednek. Mert a meglehetősen jó nőket nem lehet csak úgy felcsípni. A meglehetősen jó nők kiválasztanak, aztán elkapnak, és magukévá tesznek, hogy használjanak. Ha szerencséd van, egy életre szól, ha nem, mehetsz.

Egy meglehetősen jó nővel való kapcsolatban, minden férfinak kell, hogy legyen összekészítve egy nagyobb sportszatyornyi ruhája, kell, legyen dugipénze, és titkos bankszámlája. Nem a biztonság kedvéért. Azért, mert szar az éjszakát a kocsiban tölteni úgy, hogy annyi pénze sincs, hogy tudjon venni legalább egy üveg erőset, meg egy doboz cigit, mert reggel hátha visszaenged. Persze nem, és még a papucsodat se viheted el, mert már rég kivágta az ablakon, az alsógatyáidat ollóval metszette csíkokra, az öltönyeid maró fürdőt kaptak és te magad már ki is vagy lúgozódva az életéből.

 

Nekem például csak meglehetősen jó nőim voltak.

A kibaszott hülye szerencsés! Tudom. De nem ennyire egyértelmű a történet. 

Valahogy úgy esett, hogy csak a meglehetősen jó nőkben tudtam szerelmes lenni. Persze nem voltak sokan, pontosabban ketten csupán, na jó, hárman, akikbe meglehetősen vagy még annál is jobban, akik elvesztése elsőre belezavart egy idegösszeomlásba, másodikra az alkoholizmusba és harmadjára az erősen depresszált kényszeres írásba, amit azzal is tetézek, hogy agyszüleményeimet közre is adom. Szerintem a negyven évem alatt a három nem sok, ha kivonjuk a kisded meg a gyermekkort, és csak kis jóakarattal fogadjuk el, mondjuk általános fölsőtől, hogy csajozom, ami nem igaz, mert én nem csajozom; Engem általában felszednek a nők. Aztán elhagynak.

Mondom három meglehetősen jó volt. A többi az amolyan meglehetősen jó nő light. De az is jó volt, mind. Meglehetősen.

Szóval összetett ez a dolog. Például a farkamnak majdnem mindegy, hogy milyen a lyuk, meg az ajkak - legyen az bármelyik fajta - gazdája. Nem finnyás. Ez viszont már nem mondható el a szememre, meg az orromra, meg a fülemre, az agykapacitásom felfogóképességéről pedig már ne is beszéljünk, mondjuk csak a mondatok felfogásának terén, vagy, de teljes egészében.

Lássuk be: még magamnak sem tudom megfogalmazni a meglehetősen jó nő legkorrektebb jellemzőit. Csak álmodom róluk.

 

Róma

Életem első igazi meglehetősen jó nőjével kellett volna oda mennem és láttam a szemén, hogy nagyon fáj neki, hogy nem jöhet velem.

Júliusban Róma elviselhetetlenül forró nappal, ám egy szerelemes ifjú férfiembernek éjszaka is az, már ha a szerelme nincs vele, pláne ha vele van. Így aztán odaálmodtam, szinte minden pillanatban. Azt játszottam, hogy az összes kibaszott ókori követ vele együtt látom, meg kézen fogva járjuk végig a Vatikán minden múzeumát, vele tévedek el a Római éjszakába, vele vacsorázom egy igazi kis sarki étterem teraszán…

Róma elviselhetetlenül unalmas volt nélküle, hiába álmodtam oda. És Róma elviselhetetlenül bezárt magába a habzóboraival, meg az éjszakai életével, de én tudtam, éreztem és magamban ordítottam, hogy éppen most csal meg, éppen most hagy el, éppen most lesz vége. Egyszerűen víziószerűen megálmodtam, hogy hol, mikor és kiért kerülök lapátra. A miértre egyértelmű volt a válasz, tekintve, hogy a meglehetősen jó nők meglehetősen anyagiasak is, nem volt kérdés, hogy egy csavargó, vagy egy seftes vállalkozó.

 

Ez volt az első és meghatározó álmodásom egy meglehetősen jó nőről. Aztán jó ideig semmi. Majd mostanában, hogy elköltöztem a nagyváros álnok és hazug álarca mögül, a vidék hajthatatlan unalmába, ahol nekem kell befűteni, ahol majd én dobálom el a havat, ahol köszönni kell a szomszédnak, ahol mindig tudni fogják a szomszédok rólam a tutit, ahol beszerezhetem a házi csirkét meg a kacsát, ahol nem basznak át a kisboltban, ahol kutyát tarthatok, kedvemre bográcsozhatok és, hogy ne tespedjek el; füvet nyírhatok, fát metszhetek, virágot ültethetek, kertet gondozhatok, és ahová egyetlen egy meglehetősen jó nő nem akart velem tartani; Mert a meglehetősen jó nők szerint kizárólag a városban lehet élni.

Talán át is kell gondolnom a meglehetősen jó nő fogalmát, mert nem bizonyos, hogy nekem meglehetősen jó az, aki nem akar velem lenni ott, ahol én akarok. Lehet, hogy nagyon tud az ágyban, lehet, hogy iszonyat kívánatos a csipke neglizséjében, lehet, brutális büszke lennék rá a belvárosi étterem egyik asztalánál, de akinek derogál megöntözni a virágot a kertben, akinek túl zsíros a kapirgálós tyúkból készült leves, akinek büdös az ázott kutya és aki nyavalyog, hogy fázik a helyett, hogy tenne a tűzre; Hát az nem bizonyos, hogy a jövőben meglehetősen jó nő, nekem. Még akkor sem, ha minden bizonnyal róluk álmodom még jó ideig.

Mert jó álmodni róluk.

Pattan a kályhában egy fahasáb én meg leteszem az időszerű könyvet a kezemből és elmerengek, hogy milyen is volt. Persze nem tartva a sorrendiséget, és nem összehasonlítva seggeket, meg melleket, meg nézéseket és veszekedéseket.

Fenét!

Csak úgy belemerengek rapszodikusan, ahogy éppen bevillan egy mell, egy mosoly, egy helyzet, egy vacsora, egy mozi, egy kávé, vagy éppenséggel egy mindent elsöprő kivételesen kielégítő mesterien kivitelezett szeretkezésként induló de az élvezetek perverz hajhászásába átcsapó megismételhetetlen éjszaka, aminek a reggelén örökre és végérvényesen összeveszünk.

És ne felejtsük ki a telefonokat. Sem a rövid, sem a hosszabb beszélgetéseket, hol általában a meglehetősen jó virtuál típusú, ám szívemnek nagyon is kedves nőkről álmodom, miközben számolom, hogy mikor fogy le a telefonkártyámról a pénz.

Így, ilyen álmokat látok. Meglehetősen jókat, de mindenképp számomra szórakoztatókat. Ma már.

 

Mikor megszülettem rémületében felsírt a szülésznő, de ez engem nem zavart egyáltalán és ma sem zavar az álmodozásaimban. Mert az álmoknak lényegtelen a tény, hogy genetikailag szigorúan csontra hízok csak, mint az albánkecske, erősebben kopaszodom, mint a híres nyomozó Kojak és még ráadásul alkohol, dohány és társaság barát is vagyok. Ezeket összegezve, lássuk be; jobb, ha csak álmodozom.

 Tulajdonképpen az ideálisat, a tökéletest álmodnám, de valahogy mind csak meglehetősen jó lesz. Próbálkoztam, már azzal, hogy több meglehetősen jó nőt álmaimban összegyúrok, de az eredmény továbbra is egy meglehetősen jó nő. Mindig csak egy meglehetősen jó.

 

Volt egyszer, igen volt, egy meglehetősen jó nő nagyon. Tiszteltem és talán még bele is tudtam volna szeretni egy idő után, de…

Úgy esett, hogy a világirodalom klasszikusainak okosságait tanulmányozva és kedvenc pszichiáterem kifejezett rosszallása ellenére elhatároztam, ennek a meglehetősen jó nőnek, jár, kijár egy szerenád. Tudják, a vér klasszikus fajta. Erkélyablak előtt-alatt csávó, kezében valami bazi nagy virágcsokor, lábainál gyertyák, mellette a muzsikosok kara és nyomják, hogy… Tényleg mit nyomnak ilyenkor? Én annak idején arra gondoltam, hogy eljátszunk néhány halhatatlan bluest, esetleg valami rock and rollt, megisszuk a bort és vacsorázunk egyet. Mindenki boldog és világ happy lesz.

Aztán úgy alakult, hogy most - legnagyobb örömömre, és remélem, hogy még meglehetősen sokáig - a szerenád leendő tulajdonosa, azzal él, aki többek közt szolgáltatta volna az én elképzeléseim szerint a zenét.

Hogy miért?

Elsősorban, mert nem került sor a szerenádra, másodsorban, mert annyira nem volt meglehetősen, hogy minden pillanatban vele álmodjak, és valami azt súgta, hogy egy szerenád az nagyon is romantikus és nagyon kedves gesztus, de kevés lennék én még ebben az esetben is, mint hajléktalanénál a lakbérszámla.

Így aztán már ővele nem is álmodom, mert az élet kegyetlen és én sem vagyok túl kedves, legalábbis annyira nem, mint szép.

Mondjuk a pszichiáterem szerint csupán komplexusaim vannak, és ennek ellenére, egy rohadtul tehetséges remek pasi vagyok apró szépséghibákkal. De ezekre a hibákra itt és most a terjedelem okából nem vagy csak kevésbé szeretnék kitérni, annál is inkább, mert elméletileg itt nem rólam kell szólnia a bötüknek, hanem megannyi meglehetősen jó nőről. Rapszodikus sorrendben, ahogy hírtelen, vagy néha tudatosan álmodom róluk.

 

Vanmelle

Egy gyereket, két macskát nevel és néha engem. Tehát van kihívás elég. Különös ismertetőjele, hogy van melle. De olyan, pontosabban olyanok, hogy ha az emberi test szerves részei a halál után nem porladnának el, a távoli jövőben valami régészek minden bizonnyal komoly konzíliumot tartanának az ősi formák, arányok, ívek, meg feszesség és ruganyosság tekintetében. Mondom én, aki mellesleg az apróbb, ám formás keblek szerény rajongója vagyok és egyáltalán nem volt soha vágyam, hogy két hatalmas emlő köz ébredjek. De van esztétikai érzékem és némi realitásérzékem, így ki kell jelentenem, ha nagyobbacska is valamivel a kedvenceimnél, a szép, az szép. Igenis. És a szépről érdemes álmodni. Még ha csak plátóian is néha. Vágyakozva, be nem vallva, szimplán a távolból. Csak egy sanda utánanézéssel a konyhaasztalnál, amikor viszi el a levesestányért, hogy hozza a főfogást.

Nem csak melle van!

De gyorsan elfordulok, mert a nénósautót hallom közeledni a fejemben, amiből integet a realitásérzékem, mint egyes számú kezelőorvosom, hogy; Hülye vagy kisgyerek! Az életben soha, még egy komplett fej és teljes testcsere esetében sem lehet a világon semmi, de semmi esélyed. Hát nézd meg. Még ha van melle, akkor is, ő egy: meglehetősen jó extra, ami még az álmaidban is csak tabu vagy még az sem, mert még az álommanók is hangosan és hosszan, röhögnek, hogy te meg ő.

Így aztán hiába álmodod meg vele, hogy majd ő jól megérti és elfogadja és támogatja, mert én minden bizonnyal megérteném és támogatnám és elfogadnám...

 

Tudom kedves olvasó, hogy ezeknek a rövid álmoknak kéne, hogy legyen csattanója és üzenete, és mindenféle irodalomkritikailag fontos okossága; De könyörgöm!

Mutassatok már egyetlen egy álmot, aminek ilyenjei vannak. Az álmokban ponn az a szép, hogy szeszélyesen függetlenek a valóságtól, meg keverednek is, és semmiféle hatással nem vagyunk rájuk. Nem irányíthatjuk őket, önálló életet élnek, szabadok, függetlenek és büszkék.

 

Az írónő

Az írónő álmaimba úgy került, mint én az ágyában. Fatális véletlenek sorozatával, amit egyesek a sorsnak hívnak, én saját magam után szabadon, csak egy hosszan elnyúló házibuli egyenes következményének.

A lényeg; reggel tisztáztuk, hogy feltételezve a rajtunk lévő ruhadarabok mennyiségéről, annyi történt, hogy én is ott aludtam az ágyába, ami nem bűn és így utólag meggondolva nem is rossz, mert nem rossz valakire ébredni. Aztán kiderül, hogy maradhatok, amennyiben hajlandó vagyok feltölteni a frigót, reggelit, ebédet és vacsorát főzni, ja és mosni is kéne. A takarítást magamtól vállalom be, mert közben kiderül, hogy a következő - a mindent elsöprő - könyvén dolgozik és neki ilyen gyerekségekre éppen nincs ideje.

Véletlenül minden könyvét olvastam. Az elsőt, azért mert nagy hűhót csaptak köré; semmiért. A másodikat azért, mert hátha az jobb, a többit meg azért, mert a remény hal meg utoljára. De mindben csak egy dologról beszél. Egy elveszett, elcseszett, vak, dühödt és reménytelen szerelemről, és ahogy gépeli a mondatokat, egyre jobban ássa bele magát az önmarcangolás furcsa világába, mi egy idő után ez egészet riasztóvá teszi és unalmassá. De mindez nem baj, ha a mindennapokban - akkor, amikor éppen nem ír - nem ugyanazt a történetet hallom négy napon keresztül, ráadásul néha perverz és frusztrál részletekkel fűszerezve, és nem az az érzésem, hogy ez az egész nem csap át valami görcsös önsajnálatba csomagolt halálvággyal fűszerezett önsajnálatba.

Megszököm.

Aztán visszamegyek az aktuális könyve után, hogy most talán. Elcipelem egy más világba, meghajóztatom az óceánon, és ő boldogan mosolyog, és lobog a haja a szélben, és csengőn kacag és fényképezteti magát a matrózokkal, a taxisofőrrel, a tevehajcsárral, a bazárban az árusokkal. Megnyugszom. A könyvírás stresszének tudok be mindent, és ébren álmodozom, hogy hogyan is fogunk élni abban a XIII. kerületi lakásban, néha faszákat veszekedve, de általában szerelmesen, összekacsintva egymásért.

Aztán hazafelé a gépen elkezdi, hogy: És azt már meséltem, hogy a Béla az a rohadék éjjel kettőkor tajt részegen tört rám és én…

 

Papírom van róla, hogy nem vagyok idegileg semmilyen problémával terhelt, ennek ellenére azért sokan lehülyéznek és elmebetegeznek.

Csak mosolygok rajtuk. Biztos nekik egyáltalán nincsenek álmaik, nincsenek valódi élhető élményeik, nem képesek sem a játékra, sem a kitartásra, sem pedig a vágy és a boldogság fokozására. A megélésükről már nem is beszélve. Kiégtek és irigyek. Egyetlen céljuk a mindenáron való társ keresése, megtartása, magunkhoz láncolása és a legvégén a kegyetlen kirúgása. Persze tudják jól, hogy ez lesz, de tagadják. A semmitmondó mondásba kapaszkodva, miszerint a remény hal meg utoljára, mint ez már idézve lett az imént, bizonyos írónővel kapcsolatosan.

Ugyan, itt kérem egy, azaz egy darab halott van. Ők. Szellemek csak a nagyvárosban, ahogy ülnek a dugóban, könnyeznek a buszon, egymás kezét fogják a villamoson, silány rossz romantikus ponyvát olvasnak a metrón, majd tátott szájjal figyelik a tévében az éppen aktuális celeb a legutolsónál is alacsonyabb produkcióját valami dzsungelben, vagy sivatagban, vagy egy vacsoraasztalnál.

Kényszeresen valaki másba kapaszkodnak és folyton csak tűrnek. Az agyonremélt találkozás után csak és kizárólag a szebbik arcukat mutatják, és olyat keresnek, aki meg sem akarja ismerni a teljes egészet.

 

Irén ki Árjínná válik

Alaphelyzetben sexistennő és egy igazi dorombolóval ellátott bújós kiscica, némi gyári szépséghibával, amennyiben az étkezés/étkészlet hányadosát, ami folyamatosan egy fölött van, szépséghibának tekintjük. Összkeresetünk egy jelentős része a veszekedéseink kárelhárítására megy el, így aztán egyre élvezhetetlenebb a sex is. És különben is! Hogyan lehet úgy igazán szeretni, ha képes a másik mondjuk egy bevásárlás során elfelejtett tejföl okából olyan veszekedést csapni, hogy a Herendinek annyi. Komolyan mondom, több porcelángyár direkte ráállhatna egy idegesebb természetű férfi oldalán, Árjín idegösszeroppanásszerű kitöréseinek pótlására.

Egyszer egy vendéglátós haverom, akitől nem áll messze a humorérzék, hihetetlen jószándékúlag meglep bennünket egy nagyon komplett teljes műanyagkristály készlettel és közli, hogy bármely nagyobb áruház olcsón forgalmazza őket. Persze azt nem tudja, hogy alig két perce söpörtem össze az utolsó Jénai maradványait, így erősen csodálkozik némi virággal a fején, a lábainál egy váza maradékával Irénre, aki a váza után még komoly szitkokat is szór rá. Én meg este Árjin mellett az ágyban egy meglehetősen jó nőről álmodom.

Amikor még Irén és én csak úgy autózunk, és nagyon nyár van, és meleg és nincs ok a vitára, és értelme sincs, mert jellemzően az autómban nem tartok semmilyen nemű étkészletet, egy veszekedés kedvéért pedig nem állok meg egy vendéglőnél. Nyugi van. Aztán a magaslesen meztelenül, azt hitetjük el egymással, hogy mennyire szabadok, erősek és boldogok vagyunk, leszünk és maradunk.

Másnap egy levesestál maradványaival sétálok lefelé a lépcsőn a kukákhoz.

 

Az van, hogy ennek az írásnak nem is kéne megszületnie, ha egy meglehetősen jó nővel élnék, élhetnék hosszútávon. Talán meg sem engedné, de az is lehet, hogy sarkallna, meg sugallna és súgna, hogy azt is írd meg! Tudod, a Zsuzsa, a Vera, meg a Tilda esetét.

Az a baj, hogy nem tudom, hogy milyen az ideális meglehetősen jó nő. Igen, most önző módon magamra gondolok. Nem tudom, hogy mennyire akarnám érezni az illatát írás közben, vagy feladnám-e érte az írást, magát. Egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy hosszútávon egy meglehetősen jó nő mellet egyáltalán lehet mást tenni, mint majdnem fenntartások nélkül szeretni. Ha nem is rajongva, de mindenképpen valamiféle elvakult szemellenzős odaadással. De aztán az is lehet, hogy eddig valódi meglehetősen jó nővel még nem is találkoztam, csak azt hiszem, és holnap lehet, hogy majd bekopogtat, rám mosolyog és közli, hogy felejtsem el mindazt, amit eddig a meglehetősen jó nőkről álmodtam. Mert itt ő a valóság.

 

A barátném?

Azt nagyon benézi, hogy egy elegáns kávézó helyett egy körúti kocsmába viszem, de tudomásul veszi, azt is, hogy nem nagyon csevegek, hogy éppen nagyon le vagyok égve, hogy nem titkoltan egy másik nőhöz megyek, hogy az egész nem úgy alakul, hogy mindketten jól érezzük magunkat. Tudomásul veszi, hogy nem én vagyok az ideális férfi alkat, hogy sokat pofázom, meg egyáltalán nem pofázom, hogy nem esik nehezemre a búcsúzás és, hogy nem nézek utána, mikor elválunk.

Azóta telefonon keresztül szerelmeskedünk, ami abból áll, hogy a hangjaink imádják egymást. A hangjaink jól kipletykálják magukat, de az is lehet, hogy az a sóderelés csak a felszín, a látszat, hogy még mi sem vegyük észre, hogy közben ők vadul csókolóznak, szeretkeznek, aztán egymásra kacsintanak és visszaadják nekünk az irányítás. Mi meg századszorra is megígérjük egymásnak, hogy most már hamarosan újra és nem egy lepukkant kiskocsmában és tényleg sokáig és tényleg mindent az elejétől a végéig.

 

Elvira tizenöt éve a részem. Egyáltalán nem vagyunk elválaszthatatlanok sem egymásba szerelmesek, és bár aludtunk egynehányszor egy ágyban, sőt láttuk egymást meztelenül is nem egyszer, semmilyen szexuális kapcsolat nem fűz hozzá. Van úgy, hogy hónapok telnek el, hogy nem látjuk egymást, de ha kell, itt van, és ha kellek én is a megfelelő időben jelenek meg. Egyáltalán nem érdekli, hogy éppen minek képzelem magam, roadnak, vállalkozónak, egy darab órabér jellegű alkalmazottnak, vagy írónak. Ő azt mondja, hogy szereljem csak azt a villanyt, ahhoz legalább értek egy kicsit és éljek. Én meg tudom, hogy igaza van. Ő érti, tudja; Az életet meg kell élni. Minden pillanatát ki kell élvezni, el kell játszani, meg kell tapintani, ízlelni kell és óvni, mintha saját gyermekünk lenne. És - ez a legfontosabb szabály - röhögni kell rajta! A röhögés fontos. Ha tudsz röhögni, nem szűkül be a világ. Mert a világ olcsón nem adja magát. Kihívások elé állít, és csakis rajtunk múlik, hogy észre vesszük-e, hogy éppen ki vagyunk hívva. Na ilyenkor először röhögni kell, aztán kicsit beparázni, majd eléállni a dolgoknak.

Elvira elvisel. Ahogy én is elviselem. Ilyen egyszerű az egész. Most is itt van. Na pláne éppen mellettem, és röhög. Röhögünk. Azt mondja, hogy nagy baromság ez a meglehetősen jó nő dolog, és ha belegondolok, bizony igaza van, mert amikor majd közzététetik, az összes ismerős neki áll kombinálni, hogy vajon kik is bújnak meg a nevek mögött, kiről és miért éppen róluk szól ez az egész, és a többi, és a többi. Elvirának van igaza. Szemfényvesztés ez, semmi más. Találok, kitalálok egy jó címet és csak nyomom a rizsát a klaviatúrán, de soha le nem fogom tudni írni, hogy most ebben a pillanatban miért éppen ő van itt, vagy holnapután miért egy másik. Ez nem az írásról szól. Sem nem a szerelemről. Talán a legjobb szó rá a tisztelet, amit egyre kevésbé kapunk meg a hétköznapokban így egyre igénytelenebbé is válunk iránta, és amiről mára már nagyon sokan nem tudják, hogy mit is rejt a fogalom maga. Pedig tisztelni kell egymást. Tisztelni egymás baromságait, hogy jót tudjunk együtt röhögni a világon, ahogy én Elvirával.

 

Félküllős vagy! Álmodozó!

Lehetnél családapa, konszolidáltan élő egy darab ember. De te nem! Te mindenáron keresed a kitörési pontokat, csak azt nem tudod megfogalmazni egész pontosan, hogy honnan is szeretnél kitörni, és ha sikerülne, akkor is ugyan hová? Különben meg elő van készítve az ebéd, alig egy óra és jönnek a vendégek és még nincs semmilyen tűz a rost alatt, de azt tutira veszem, hogy te már ezerszer átírtál, kitöröltél, és újra begépeltél közel harminc meglehetősen jó mondatot. Szerinted.

Bassza meg! Igaza van. Mentem tüzet rakni.

 

Nem tudom, hogy mennyire féljek az őszinteségtől. Kiadni magam és másokat néhány hányaveti mondatban, nem túl elegáns. Azt sem tudom pontosan, hogy mit és milyen mélységig érdemes meg- leírni. És abban sem vagyok biztos, hogy a mondatok, a közöttük élő csendben mondják el a valódi igaz mondanivalót.

Egyszerűen csak, hagyom, hogy álmodjak. Meglehetősen jó nőkről jó részt, akik nélkül sohasem. Egyszerűen a részeim.

Mind az összes.

Az is, aki a szeméremajkaira egy pillangót tetováltatott, meg az is, aki gyereket szeretett volna tőlem.

Átmegyek a nőkön, a nők átmennek rajtam. Egálba vagyunk, azt hiszem.

Nagyon őszintén?

Egy meglehetős kapcsolatra várok, amiben kiélhetem a saját magányomat, ám legalább minden nap hétszer meg tudom érinteni. Abszurd nem? És lássuk be; a meglehetősen jó nők erre nem alkalmasak. A világ erre nem alkalmas. És én sem vagyok űrhajós, sem világsztár.

 

Timi leszbikus. Az első pillanatoktól kezdve tudom. Ennek ellenére jó mellette aludni. Végig élni vele rapszodikus szakításait és megbocsátásait. Élvezem. Élvezzük. És nem teszünk semmi mást, mint szimplán elfogadjuk egymást.

Lebegünk a Balatonon egy vízibiciklin ketten, meztelenül. A parton a törpék nevetségesen gnómoknak tűnnek és színes forgataguk érthetetlen. A fejek a vízben reménytelenül védtelenek, a horizonton a vitorlások elérthetetlenek. Megsimogatom Timi mellét. Az elérhető.

Az van; egy meglehetősen jó szó nélkül is meglehetősen jól vagyunk, de tudom, hogy hiányzik mellőlem a meglehetősen jó nő.

 

 Valahogy igazán szépen élni nem nagyon sikerül nekem. Sem.

 

Nem értem mit keresek itt a színésznő lakásán. Lecsós hús lesz rizzsel. Ő még alszik. Ha felébred, kávé, tea, narancslé. Utána aggódás, hogy már megint, hogy megöregítette az éjszaka, a rendező Jenő egy bunkó, a mellet, hogy homokos és nőgyűlölő, ráadásul ma premier, ahol már nem annyira a közönség a fontos, sokkalta inkább a szakma.

Tiszta idegbaj az egész. Azért kell fognom a kezét, hogy arra várjunk; valami főmegmondók ítélkezzenek egy olyan dolog felett, amit soha, de soha az életben, egyetlen egy másodpercre sem tudtak megtevékenykedni. Ezért hát gondolják, inkább kritizálják.

Engem egyszerűen nem érdekelnek a főmegmondók. Én csak a színésznőre vágyom, vágynék. A csillogóra a színpadon, meg reggel az elkeseredettre a konyhaasztalnál, koktélruhában egy vacsorán…

 

Az írás élménye a szabadság élménye. Egy meglehetősen jó nő mellett ez csodálatos, mert ott van a figyelés, a megfigyelés élménye is, hogy hogyan, miként reagál a másik.

Rómában még szerelmes voltam és szinte elviselhetetlen volt a hiánya. Mára az az elviselhetetlen, hogy igazándiból nincs akit hiányoljak. Lehet, hogy az a meglehetősen jó nő nem is létezik?

Lehet, hogy a meglehetősen jó nő csupán fantazmagória, és én tulajdonképpen nem is keresem, csak vágyom rá. Lehet, hogy nem is kell az igazi tuti? Lehet, hogy félek már a kiábrándulástól, és csak álmodozni merek? Rettegek az el nem fogadástól, az őszintétlenségtől, a merev hétköznapok rombolásától, a játszi könnyedséggel odavetet szavaktól, mik lassan ám törvényszerű következetességgel rombolnak. Lehet, hogy jobb belemenekülni mindenféle álmokba?

 

Nézlek. Hat hete. Befogadom a szemed színét, a hajad illatát, az érintéseid varázslatát, a szeretkezéseink mámorát, a tárgyaid, amik egyre sokasodnak a szobámban, a napi gondjaid terheit, a múltad történéseit, a jövőd lehetőségeit és megpróbálom hozzáigazítani magam mindehhez. Megpróbálom elhinni, hogy egy meglehetősen jó nő oldalán élek megint. Megpróbálok nem gondolni a holnaputánra és a pillanatok minden szépségével elaludni melletted esténkét.

Végig élni veled az udvarlás minden stációját és feledni, hogy eljön az idő, mikor majd megfeszülök a kereszten, és te már nem hiszel el nekem semmit sem, csak remegsz pityeregve a feszület mellet. Az arcod el van takarva és szégyelled, hogy szóba álltál velem.

Megpróbálok nem álmodni melletted, pláne nem meglehetősen jó nőkről, de mit tegyek; nem meg álmodni?

A meglehetősen jó nőim, újra és újra éjszakánként előkerülnek, és reggel izzadtan ébredek, nem merek rád nézni, és tudom, most azt hiszed, hogy megcsaltalak. Pedig nem, csak álmodtam, álmodoztam. Meglehetősen jó nőkről. Az életemről.

 Én nem tudom, hogy hogyan van ez, hogy a nők álmodnak-e meglehetősen jó pasikról, de minden bizonnyal. Nem vagyunk egyformák, de nem is különbözünk annyira, hogy ne álmodozzunk. Álmodozni jó. Az álmodozás elnyomja a nyomasztó társas magány összes baromságát, amit csak és kizárólag közösen vagyunk képesek egymásra zúdítani. Miért? Mi sem értjük. Talán, mert nem beszéljük meg az álmainkat, mert nem merjük kiadni magunkat.

De az is lehet, hogy nem is nagyon emlékszünk az álmainkra, és tudomásul vesszük; hogy ma is melletted ébredtem fel.

 

Szerző: történetsíró  2009.03.04. 06:10 4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenetsiro.blog.hu/api/trackback/id/tr91979054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ildsisy 2009.03.04. 09:10:57

"Hát"...ez aztán jó írás!!!! Nagyon tetszik!!! Húúúú! Nem volt semmi. Sok helyen teljesen átéreztelek lelkileg amit írtál! Hol voltál eddig?...:)

történetsíró 2009.03.04. 19:47:59

Különböző "irodalmi" portálokon vesztegettem az időmet, tehetségtelen másodállású Skríbrelek között. De kirúgtak

zoknismadsen 2009.03.07. 19:07:50

Sokáig éljen a rákkenról! Természetesen, ma is mindenkinek a vendége vagyok!:)

Kedves Barátom!

Örülj annak,hogy kirúgtak,kezdetnek nem rossz,József Attilát is eltanácsolta az egyetem fura ura. Agyalj és írj tovább, mert forr a Bonyek vére, és az enyém is:)

Engem is kivágnak mindenhonnan, mert politikailag nem vagyok korrekt. Ezt a böszmeséget!:)
No, akkor klaviatúrára fel, örülök, hogy végre önálló oldaladon publikálsz, nem pampogtam hiába.

Jelszó a régi: világ proletárjai egybesüljetek!

Írj serényen, én pedig jövök, mert a latin is megfogalmazta az vala: Similis simili gaudet! Azaz, hasonló a hasonlónak örül! :)

Üdv,
nemvalamikedvesfickó”

uccika 2009.03.13. 10:08:10

Végigolvastam. Tetszett. Meglehetősen.
Megyek, mert a fiam egy húszforintossal a szájában futkos, ami olyan mint egy ukrán maffiózó arany foga.
Még benézek:)
süti beállítások módosítása