Ezek a gondolatsírásos részek, mondjuk úgy, hogy a szakmai elgondolkodások.

Ma a két legfontosabb kérdésről gondolkodnék.

A miértről és a miről.

„Az író a magasságból merít még akkor is, ha a téma hétköznapi. Valójában fordító munkát végez. Földi nyelvre komponálja, átszűri valamiképp a sokak elől elzárt Lényeget. Ha ezt felismeri, akkor lesz jelen életében az alázat. Rájön, hogy ő nem Hang. Csupán hangszer, amit formálni kell és szüntelen újra hangolni. Tudja, hogy ezt egy szép nap vissza kell adnia. Ezért nem törekszik a halhatatlanságra. Hiszen amikor hangszerén játszik, abban él!”

                                                                                                          Török Antal

Még mindig egy kicsit az íróemberről és a felkészülésről.

Az íróember másként látó, másként gondolkodó, jellemzően kívülálló, nem túl barátságos, elvonuló fajta. Gondolnánk. De nem. Íróember bárki lehet, aki képes felfedezni önmagában a tehetséget, és azt a későbbiekben fejleszteni tudja. A második legfontosabb dolog tehát ez a tehetség nevű varázslat, amit bizony megtanulni nem lehet, se önmagunknak bemagyarázni azt, hogy van. A tehetség olyan, hogy vagy van valakiben, vagy nincs. Akiben nincs, még azért lehet viszonylag jó író, hiszen a mesterséget, a mesterség fortélyait el lehet sajátítani, s ha ügyesen gazdálkodik velük, igen sokáig fenn is tarthatja a látszatot. Ám egy szép napon minden lepel lehull, vagy szétrágják a molyok, és mögötte jól látszik majd a pőre valóság, ahogy reszket egy szál semmiben, és nagyon szégyelli magát.

Nos, a tehetséges íróknak sohasem kell szégyellniük magukat. A tehetségüknél és mesterségbeli tudásuknál fogva lesznek írókká, és leginkább éppen az a dolguk, hogy felhívják az olvasók figyelmét az emberek szégyellni való dolgaira. Méghozzá meghökkentő, figyelemfelkeltő módon. Ettől művészek. És kiváltságosok. Vass Albert erről így ír:

„Én hiszek a kiváltságosak azon jogában, hogy elszigeteljék magukat a tömegektől. Művészek mindig hinni fognak ebben, mivel a művészek nem csupán egyéniségek, de kiváltságosak is az emberek között.”

Hogy kiváltságosak lennénk mi, írófélék? Ha valóban írók akarunk lenni, akkor el kell érnünk, hogy kiváltságosak legyünk. Fel kell készülnünk és meg kell rá érnünk, hogy belépjünk a klubba, és meg kell szoknunk, hogy előre köszönnek nekünk. Meg kell tanulnunk művésznek lenni, annak minden külsőségével együtt. Persze nem azt mondom, hogy gyakoroljuk be előre a sztárallűrjeinket, csak azt: egy esetleges siker kínokkal jár és borzalmas kétségekkel. Arról nem is beszélve, hogy barátok fordulnak majd el tőlünk, kétes ismeretségekben kezdünk hinni, és sokszor, nagyon sokszor leszünk átverve, jó alaposan. És a középszerűek – a tehetségtelen iparosok hada – folyamatos támadásban vannak a klubbéli pozíciókért. Ezért kell a felkészülés. A lelki felkészülés. No meg azért, mert alkotás közben, ahogy egyre inkább haladsz a kiváltságosok közé, és egyre mélyebben kutakodsz önmagadban, még saját éned is sok-sok meglepetéssel szolgálhat.

És most ejtsünk néhány gondolatot a felkészülés második nagyon fontos eleméről, ami még rólunk szól. A bennünk rejlő és mindenképpen feltevésre kívánatos két alapkérdésről.

De még ennek előtte:

Tessék elképzelni, hogy minden író egy személyben olvasó is. Tudom, hogy ez evidens, de néha, sőt általában, fel sem tűnik, pedig nagyon fontos, hiszen az olvasás az egyik legjobb alapozás az íráshoz. Az olvasás által ismerhetjük meg többek között a stílusokat, idegen kultúrák egyedi szerkesztési elveit, a bevett általános nyelvtani szabályokat és nem utolsó sorban a szavakat. Mert a szavak a legfontosabbak, tekintve, hogy az írás elengedhetetlen kellékei. Ez tehát azt jelenti, hogy aki írónak kíván állni, azonnal szerezzen be néhány szótörténeti, helyesírási meg szinonima szótárt, mert ezek nélkül nem megy. Persze jó részük már a neten is elérhető, de jobb az, ha az ember egy könyvet forgat a kezében. Aztán ha felszerelkeztünk már a szavakkal, akkor elsőként el kell gondolkodnunk. No, nem azon, hogy hogyan írjunk, az még nagyon messze van. Sokkalta inkább azon, hogy miért írunk? Miért kezdünk el írni?

Sokan, nagyon sokan a saját belső magányuk elfedésére, kijátszására, eltitkolására próbálnak az irodalomba menekülni, mondván, ott talán kapnak, vagy adnak olyan módszert, amelyben szerepel a boldogság varázsitalának receptje. Nos, nincs ilyen.

Aztán vannak, akik meg magamutogatni szeretnének. Vannak, akik elhitték magukról, hogy tehetségesek. Ők vannak a legtöbben és ők a legrosszabbak. Egyszerűen rátelepszenek irodalmi és egyéb körökre, majd egymás fényezésével keresnek, találnak, kiharcolnak álsikerecskéket egy zárt körben, és még sorolhatnám. Ott van a társaságkeresés, mint ok, de lehet, hogy valaki így pasizik illetve csajozik. Csak a sornak a legvégén találjuk meg a tehetség meggátolhatatlan kirobbanása címkéjű kategóriát. Bár ezek az alapkérdés szempontjából egyáltalán nem fontosak, mert a kérdésre önmagunknak kell megadnunk a választ, és igen egyértelműen.

Tehát miért is kezdünk el írni?

Hadd ne én válaszoljak, Tisztelet Olvasó! Legyen mindenkinek a privát élménye, hogy megfogalmazza, miért is ír. De kérem, sőt könyörgöm: Önmagának ne hazudjon! Pontosan fogalmazza meg, miért vetemedik írásra. Legalább saját maga tudjon róla, mi a valódi oka.

Amint ezen túlvagyunk, feltehetjük azonnal a második alapkérdést is magunknak:

Miért éppen arról írunk, amiről?

Mi az oka, hogy éppen azt a témát választottuk? Válaszoljunk! Ám ha rávágjuk, hogy: csak, az rossz válasz. Magyarórán egy átlagosan jó tanár azt mondaná, hogy: Ülj le fiam, egyes! Ellenben egy valódi tanár mosolyogva firtatná, biztos vagy-e magadban, miszerint valóban meg tudod írni, mondjuk a szerelmet? És itt most nem fontos, hogy líráról vagy éppen prózáról beszélgetünk. Mindkettő egyaránt nehéz. Jelen esetben arról van szó, meg tudod-e írni a kiválasztott témát úgy, ahogyan szeretnéd. Érdekel-e annyira, jártas vagy-e benne, felkészültél-e belőle, esetleg vannak-e saját élményeid, vagy ismersz olyan embereket, akiknek vannak élményei a témában. Azaz kötődsz-e kellőképpen a témához. Ha nem – legyél bármennyire is tehetséges –, elbuksz, jó esetben – ha eléggé rutinos vagy – írsz egy átlagművet, egy jó kis iparos munkát, amin fogás ugyan nincs, de mindenki előtt nyilvánvaló: leginkább azért született, hogy megmutasd, mennyire tudsz írni, pedig nem.

Mellesleg a magamutogatás nem nagyon fér bele az írásművészetbe, annál is inkább, mert az íráshoz alázat kell, és magány, amint azt már oly sokszor említettem... Egy magamutogató pedig ezt a két fogalmat nehezen fogja fel.

Összegzésként: Ha tehát elhatározzuk, hogy híres írók leszünk, két alapkérdéssel kell megküzdenünk magunkban:

Miért is kezdünk el írni?

Miért épp arról írunk, amiről?

Kigondoltam egy kis feladatocskát ehhez a részhez, amikor először megírtam, és azt gondolom, most sem árt. Mindenki, aki akarja, írja le, miért kezdett el írni, és miért azokról a dolgokról, amikről.

És hogy jó példával járjak elől, íme az én verzióm:

Amikor elkezdtem írni, azt hiszem, csupán a késztetés volt meg bennem és a menekülés. A menekülési vágy egy másik életből, annak mindennapjai elől. Megmutatni – magamnak és a világnak –, hogy más vagyok. Több és jobb. Több és jobb, mint az az életem, amit éltem, és ha jól belegondolunk, élek a mai napig is. Ez a létfenntartó funkció, ami eszi az ember testét, marja a lelkét, fogyasztja az energiáit, és semmi másról nem szól, mint hogy megkeresd a pénzt, amiből biztosíthatod a hátteret az íráshoz. Én meg tudom keresni, így írok. És minél többet írtam, annál nagyobb csapdába kerültem.

Kiderült, hogy olyan mondatokat vetettem papírra, amelyek mások számára is komoly értéket hordoznak. Persze az elején örültem a sikerélménynek, ám eljött az idő, amikor engem, a magánembert azonosítani próbáltak a mondataimmal, és a mondatok alkotta látszattal. Elhitték, hogy írásaim fő- és mellékszereplője egyaránt én vagyok. Pedig nem. Nagyon nem.

Ma már többek között azért írok, hogy az olvasó megértse, az írás is csak egy varázslat. Látszat, misztikum, szemfényvesztés. Az író oldaláról mindenképpen. Az író látja, értelmezi a körülötte lévő világot, majd valamilyen formában leírja a tapasztalásait. Ám ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a saját életét írja meg, sőt azt sem, hogy a valóságot. Tekintsük úgy, hogy csak egy képeslapot küld az olvasóknak magából, a világról.

Hogy miről írok?

Azt hiszem soha nem arról, ami éppen eszembe jut. Később majd olvasható lesz, hogy hogyan, de mindig tudatosan választok témát, és minden alkalommal felkészülök belőle. A lehető legalaposabban.

Az olvasás értékéről már írtam. Nos, én megpróbálok olyan dolgokról írni, aminek olvasás- illetve olvasmányértéke van, mindamellett a témáról valamely üzenetet is közvetít. Ez az üzenet ott van elrejtve a sorok közti szünetekben, az olvasás közben tartott apró, rövid csendekben.

Így aztán azért írok, hogy üzeneteimet eljutathassam a világhoz, és arról, azokról a dolgokról, amikben szerintem benne rejlik a lehetőség, hogy az üzenet közvetítői legyenek.

És végezetül:

Nem titok, néha hibáztam. Öncélúan írtam.

EZT SOHA SENKI NE TEGYE!

Az öncélú írásból nem jöhet ki jól az ember gyermeke. Előbb vagy utóbb leleplezik, és kapcsolatok, barátságok, szerelmek mehetnek tönkre miatta. Ezért kell minden egyes alkalommal, mielőtt nekiáll az ember egy írásnak, feltennie a kérdést:

Miért és miről akarok írni?