A csajozás csak mérsékelten jött be, internetes irodalmi karrierem kapcsán, de erről később. Ám találtam még egy embert magamnak. Azon a bizonyos 7Torony Esten tűnt fel. Gitározott, énekelt, énekelt-gitározott, verset olvasott fel és jelenség volt. Nem hagyhattam ki, a Lektort megkértem, hogy mutasson már be. Megtette. Legyen Zenebohóc, már a neve, a jövőben. Nemvalamikedvesfickótól, a biztos tutit kaptam, kritikában is, dicséretben is, mellémállásban is. A Zenebohóc más. Ahogy általában a művészfélék zárkózott. Persze ezt nem nagyon mutatja, de az. Tele kétségekkel és belső vitákkal. Ami nem baj, szerintem, mert ha egy művész nem önmagához képest vizsgálja a világot, hanem a világhoz képest önmagát, az nem művész, csak ripacs. Színészkedni pedig – ahogy írni is – meg lehet tanulni. Némi tehetség kell hozzá és vasszorgalom. Ám művészként színészkedni, na az a nagyok dolga.
A Zenebohóc valahogy a haverom lett, és én elkövettem azt a hibát, hogy ki nyíltam neki. Tetszet a fazonja, ahogy nyomja az életet kifelé, de legfőbbképpen a dalai és a versei.
Azt hiszem, az elején csak figyelgettük egymást, hogy most akkor ki és mit és hogyan, de gyorsan rájöttünk, hogy mehet együtt. Én akkor tájt írtam egy nagyobb lélegzetű verses szöveget és a Zenebohóc eldöntötte, hogy ő azt bizony a következő Esten elmondja. A baj csak az volt, hogy ehhez a Lektor is kellet, mert nem úgy van az, hogy valaki csak úgy kap tíz percet mikor egy másiknak, jó ha jut három. A Zenebohóc rábeszélte, mondván, hogy ő bizony ezt elmondja, meghúzza, amennyire lehet, de elmondja.
És elmondta:
Hihetetlen de nem változott meg a világ. Nem lett sem jobb, sem rosszabb, pedig azt hittem, hogy komoly sorsfordítója ez a kis szösszenet az emberiségnek. De csupán annyi történt, hogy egy viszonylag hosszú szöveget előadott a Zenebohóc. Jól. Majdnem jól. Mert később sokkal jobban is előadta.
De az később volt. Jóval később. Amikor Ténylegesen Zenebohóccá kezdett válni. Komolyan gondolta és tett is érte.
Egy másik mese része lenne elmesélni, hogy hogyan lesz valakiből Zenebohóc. Mennyre kell komolyan venni önmagát és másokat. És mennyire kell, hogy benne éljen a Bohóc, az állandóan fricskát mutató.
Aztán pediglen ebben a mesében, a folytatásokban még sokszor meg fog jelenni, ami minden bizonnyal majd bemutatja valamiféleképpen ezért, most nem is bajlódom vele. Egy napra egy fellépés éppen elég neki.
