Már írtam és publikáltam a neten, meglehetősen gyengécske zsengéket, amikor a Lektor szólt, hogy indít egy új oldalt és számít rám. Baszottul kihúztam magam és elkezdtem híres írókén gondolni magamra. Híres író, aki egy irodalmi portálon publikál. A helyi métyheneknek mondtam is, hogy most már az a helyzet ám, hogy ha nem vigyázunk, lehet, hogy vénájuk lesz tőlem, mert bizonyított tény, hogy befogadott az irodalom és csak idő kérdése, amikor felemel a legjobbak közé.

Röhögtek.

Ennek ellenére, én kitartottam mellette a kocsmában, hogy tessék rám felnézni, mert már író is vagyok.

Lehülyéztek.

Ám ez lepereg. Minden lepereg, ha többet képzel magadról, mint ami valójában vagy. Minden lepereg, ha nem is akarsz figyelni, mert elvakít önmagad dicstelen ragyogása. Közben meg ontottam a szövegeket, és mily kegyetlen az élet, megfeleltek. Olvasottságom lett. Nem kis olvasottságom. Mondták, egyedi a stílus, jók a témaválasztások. Rulez minden. Én meg elhittem. Tudtam már, hogy király vagyok és azt is elfelejtettem, hogy annyi csak a baj, hogy a fogamon van a korona.

Író lettem, mondogattam magamban. Író apám. Nem agy halott tv sztárocska, nem villamosvezető, nem szolga, nem pap, de még csak rendőr sem, a mozdonyvezetésről már nem is beszélve. Író!

Azonnal ki is olvastam a helyi könyvtárban felelhető összes kortárs író alkotásait és rájöttem, hogy fölösleges volt újrahasznosítani annyi papírt rájuk. Miért? Mert én. Én, én majd megmutatom, hogy mi az az írás.

Közben pedig, a publikációk alá jöttek a kommentek, agyon dicsértek és én nem is akartam észrevenni, hogy nincs másról szó, mint udvarias gesztusról, amit én szerző, kapok a másik szerzőtől. Nagyon is komolyan vettem, hogy bizony jó vagyok. Sokkal jobb, sőt annál is jobb. Így fogok bevonulni az irodalomtörténetbe.

Hogyan is? Tényleg hiszen még alig írtam valamit! De nem baj! Amit írtam az utánozhatatlan! És különben is én már a 7 Torony Irodalmi magazin tagja vagyok!

Reszkess magyar, reszkess irodalom, jövök!