A Toronynak hihetetlenül lelkesen álltunk neki, mi „szerzők” is. Voltunk vagy tizenöten összesen, ám nagyon jó volt a hangulat, egyre többen regisztráltak és mindenki tudomásul vette, hogy itt kérem, szerkesztés folyik, ami azt jelentette, hogy csak úgy bármi nem kerülhetett fel az oldalra. Ez pediglen nagyon is jó dolog. Nem ismerem a Torony mai szerkesztőségét, szerkesztési elveit, csak azt tudom, hogy ezzel az elvvel nem szakítottak. Nagyon helyesen, teszem hozzá azonmód. Persze felmerül a kérdés, hogy miért a szerkesztés?

Nos az irodalom, egy irodalmi portál, nem blog. Egy irodalmi írásnak bizonyos alapszabályoknak meg kell felelni, de erről majd később. Jelenleg több oldal is úgy működik, hogy egyszerűen botrányosan rossz színvonalú írások kerülnek fel és ez baj. Nagy baj. Bizony szégyenteljes is, hiszen az irodalmat - még ha amatőr is – szégyenítik és gyalázzák meg vele. Ugyan az történik, mint a politikában, az oktatáspolitikában, felhígítanak. Írhatnám azt is, hogy elbutítanak…

De vissza a Toronyhoz. Lektorunk vigyázó szemei, mindig segíteni kész tanácsai és zseniálisan egyensúlyozó vezetési elvei mellett, szépen fejlődött a Torony. Mi szerzők, pedig megnyugodtunk. Végre egy valódi műhely. Végre egy sarokpont, amihez képest vizsgálhatjuk az irodalmat és magunkat. Kedvvel és örömmel mentünk fel az oldalra, ami csak fokozódott, amikor megtudtuk, lesz saját közös előadói estünk.

Az izgalmak a tetőfokára hágtak a várakozásban, hogy vajon ki kerülhetett be az Est anyagába és mivel. Minden bizonnyal értek egyeseket csalódások, engem nem. Bekerültem. Azt hiszem ez akkoriban nagyon is inspiráló dolog volt. Annál is inkább, mert túldimenzionáltam az Est értékét. Azt gondoltam, hogy ez bizony nagyon nagy megtiszteltetés.

Annyira nem. Félre értés ne essék és senki ne forduljon be. Nem azt állítom, hogy nincs értéke, ha egy alkotás bárhol is, bármikor is, és bármely módon megjelenik. Nagyon is van. Én csak annyit mondottam, hogy egy Zenés Irodalmi Felolvasóest, nem ugyanaz, mint a világsiker. Baromi büszke vagy magadra, hogy a színpadon szerepelt egy alkotásod, de a világ erről nem nagyon vesz tudomást. Persze az eufóriában a világot leszarod, de a tény még tény marad. A világ nem vett tudomásul rólad, csak az a néhány ugyancsak szerző aki eljött jórészt, hogy ismerkedjünk, jórészt, hogy ők is baromi büszkék legyenek magukra.

Nekem a Fehér Miki mondta el a versem. Az a fehér Miklós, akit én nagyra tartottam az alkotásai miatt és pláne, hogy túráztattam magam, amikor szavalta, ezt:

Hátha a főpapok, föloldoznak egykoron

A dalok, a versek, a képek

Bennem ócska bútorok

Ha nem kellek

És ha de

Akkor

Akkor meg

Vádpontok, ellenem

Mert nem hagyja szellemem

Hogy szeress

Rettegek csavargásaimban

Átizzadt, vizes ágyban ébredek

A jelenem, olcsó ponyvaregény

A jövőm rég elveszett

Csak nevetek itt

Olcsó kocsmák füsthomályába

Pillanatnyi nők hálószobájába

Nyugtatók, alkohol, altatók víziójában

Szeretni felejtettem el

Nem élni

Pediglen

A szerelmet kéne megélni

És az életet szeretni

Csak…

Azok a rakoncátlan írástudók

Tudod, a szavak fölkent papjai

Azok segítenek át a földi dolgokon

Minden ősviharon, önmarcangoló síralmokon

Nem hajt már az ősnőstény keresése

És az úton is csak megszokásból kullogok

Jeleket sem hagyok már, sem gyermeket

Az átkaimtól, önmagamtól szenvedek

Magányba bújva, mindig az úton

A Vándort a kísértés hajtja

Hogy hátha a Főpapok

Feloldoznak majd egykoron

Fent, szent békében

Morrison és Kerouac részegen

A többiek kedvesen

Csak Gyurka támad, hogy, hogy képzelem

Ily hamar, milyen jogom érkezem

De elmondani nem tudom, nem merem

Már nem tanítottak a szavak

Belém haltak…

Innen messziről nézve a dolgokat, bizony lehet, hogy találtak volna a szerkesztéskor mástól jobbat. Én ott nagyon örültem. Megköszöntem mindenkinek, azt hiszem többször is és lássuk be boldog voltam.

Megerősítést kaptam, miszerint itt van a világhír egy karnyújtásnyira, csak nyújtózkodnom kell érte.

Az öcsém hazafelé a kocsiban kiröhögött, de nem nagyon.